Faith

XXXIV.

2 héttel később

Lexa pov

Reggel Clarke előtt ébredtem. Még akkor is a fal felé fordulva aludt amikor felöltözve a zárba tettem a kulcsot. Rockiet az ölembe kaptam és végigsiettem vele a folyosón.
Az elmúlt két hétben mindig korán reggel és késő este vittük sétálni, de most nem volt szívem felébreszteni Clarkeot.

Az épület mögé érve elengedtem a kutyát hogy futhasson kicsit, majd amikor lépteket hallottam, gyorsan pórázra raktam és a hátam mögé húztam.
-Clarke, már megijjedtem.-mondtam kifújva a levegőt mikor megláttam a szőke haját befordulni a sarkon.
Elmosolyodott és mellém lépve elengedte Rockiet.
-Ez az utolsó napunk.-mondta a kezét karba téve.
-Igen. Hiányozni fog.-néztem rá, de magam sem tudtam pontosan mire gondolok.

Tudtam hogy amit teszek az mindkettőnknek jó lesz. Ő haza mehet az anyjához, én pedig elutazom Spanyolországba 2 hónapra. Kaptam egy ösztöndíjat amivel egy nyelvsuliba is beiratkozhatok.

Mikor visszajövök, az augusztust az albérletemben fogom tölteni és mellette dolgozom majd.

-Menjünk vissza, még össze kell pakolnunk.-intettem Clarkenak aki bólintott és felkapta Rockiet.

Alig három órába telt mire mindent összeraktunk. Már csak egy bőröndöm állt az üres szoba közepén, mikor Octavia bekopogott a nyitott ajtónkon.
-Sziasztok. Még utoljára beülünk egy kávéra, jöttök?-lépett be. Rockie örömmel szaladt a lábához. Nagyon összebarátkoztak 2 hét alatt.
-Egy perc, O, még ezt összerakom.-mondta Clarke amint a saját bőröndjére ült és úgy próbálta behúzni rajta a cipzárt.
Úgy fél percig szenvedett vele mire melléguggoltam és összehúztam neki.
-Köszi.-ugrott le és becsukta Rockiet a fürdőbe.

-Ah sziasztok, már rendeltünk nektek.-mondta Raven mikor leültünk a két üres székbe az asztalnál.
Hamarosan ki is hozták a szokásos kávénkat és beszélgetni kezdtünk.
-Raven, nem is tudom hogy merre mész a nyárra.-fordult a lány felé Clarke. Raven letette a kávéját és büszkén kihúzta magát.
-Hazamegyek. Anya elintézte hogy felvegyenek szerelőnek a helyi autóműhelybe, így munkám is lesz.
-És Mason?-kérdeztem Marcora utalva.
-Ja, vele már szakítottunk egy ideje.-vonta meg a vállát érdektelenül.
-Látom nagyon megrázott.-vigyorgott Clarke.
Raven lövellt felé egy halálos pillantást, de nem szólt vissza.

Lincoln és Octavia ezután elbúcsúztak mert hamar indulniuk kellett LA-be hogy korán odaérhessenek. Mindannyian megöleltük őket, és amikor Octavia hozzám ért, a fülembe súgott valamit:
-Remélem nem tart hosszú ideig a szünetetek. Összetartoztok.-szorított rám. Clarke arckifejezéséből ítélve, ő is megkapta ugyanezt az üzenetet amikor O hozzá fordult.

Lassan mi is visszaindultunk a szobánkba, elbúcsúzva mindenkitől. Valószínű hogy már nem látom őket, csak amikor visszatérek.

Becsuktam magunk mögött a szobaajtót és Clarkehoz fordultam.
-Mikor indulsz?-kérdezte tagadhatatlan csalódottsággal.
-Most.-léptem hozzá közelebb.-Sajnálom. Remélem még találkozunk.-mondtam egy halvány mosollyal.
Kinyújtottam a karomat hogy átölelhessem, de úgy állt ott mint egy sóbálvány. Egy másodperccel később közelebb lépett és a karomról tudomást sem véve megfogta a nyakam és magához húzva megcsókolt.
Erre megfordult bennem valami ami már hetek óta nem, és ahelyett hogy eltoltam volna, átfogtam a derekát és visszacsókoltam.
Sokkal gyorsabban vége lett mint akartam volna, de mikor elhúzódott könnycseppeket látam az arcán. Nem tudtam volna semmit mondani, így csak összeszedtem a bőröndömet és az ajtóhoz mentem. Utoljára megsimogattam Rockiet, majd felnéztem a szőke lányra aki most az ágya szélén ülve bámult rám.
-Viszlát, Clarke.-mondtam miután felegyenesedtem és kiléptem a folyosóra.
Az összes önuralmam ráment hogy ne forduljak vissza és csókoljam meg újra, hogy aztán magammal vigyem Európába. Most kellett erősnek lennem, és még soha nem volt ilyen nehéz, egy búcsúm se.

Már a repülőn ültem mikor átgondoltam hogy mi is lesz most. Hónapokig nem látom Clarkeot, addig lehet hogy összeismerkedik valakivel, lehet hogy abbahagyja az egyetemet, lehet hogy átjelentkezik máshova. Bármi történhet. És én vetettem véget nekünk, mert úgy éreztem hogy neki most ez kell.

Csak épp arra felejtettem el gondolni hogy nekem mi kell.

Clarke pov

Ahogy Lexa kilépett, még mindig az ajtót bámultam. Ez a viszlát most nem néhány órára szólt, hanem 3 hónapra, azután pedig lehet hogy akár örökre is. A gondolatra a gyomrom összeszorult és a tüdőmbe beszorult a levegő. Legszívesebben utána futottam volna, de Lexának igaza volt, csak így szerezhetem vissza az anyámat.

Raven szobájába vittem át a cuccaimat, hogy együtt megvárjuk anyámat. Mi visszük haza, hisz csak pár utcányira laknak egymástól az anyáink. Így legalább majd tartja bennem a lelket.

Anya és Marcus fél órával később álltak be az egyetem parkolójába, így néhány gyors ölelés után, bepakoltuk a bőröndjeinket a csomagtartóba és beültünk a hátsóülésre Ravennel.

Hazáig anya vagy háromszor hozta szóba Lexát. Mindhárom alkalommal a sírás kerülgetett és csak Raven szórítása a kezemen tartott vissza attól hogy kiugorjak a mozgó kocsiból.

Aztán Marcus finoman megkérte anyát hogy ejtsük a témát, így a az út második fele már nem volt olyan vészes.

Az viszont biztos hogy ez a nyár sokkal fájdalmasabb lesz mint az eddigiek, és hogy amint Arcadiába érünk, Ravennel első dolgom lesz felkeresni egy bárt.