Faith

XXXIX.

Lexa pov

Reggel, a kevés alvás ellenére, egészen kipihenten ébredtem.
Már az ágyban feküdtünk, mellettem Clarke a másik oldalra húzódva, a takaró alatt aludt, én pedig újra figyelni kezdtem a telerajzolt plafonját.

-Jó reggelt...Hol a kávé?-morogta mellettem Clarke egy jó 10 perccel később.
-Talán lent a konyhában.-ültem fel nevetve. Követte a példám, majd kivonszolta magát az ágyból a fürdőig, ahonnan aztán már egész frissen lépett ki.

Én is felálltam, és lent a konyhában megittam egy bögrével Abby instant kávéjából. Nem volt finom, de nem is az ízéért iszom.
-Helo kicsim.-szólt oda Abby Clarkenak aki szerintem nem hallott semmit. Zombiként tovább sétált a pult felé, kitöltött egy kis kávét, majd mellém jött, adott egy puszit az arcomra és sétált tovább. Tágra nyílt szemekkel és vörös arccal fordultam utána, és láttam a pontos másodpercet amikor rájött mit is tett.
Ledermedt a nappali közepén, lassan visszafordult és már épp bocsánatkérésbe kezdett volna mikor Marcus berontott a konyhába.
-Jó reggelt. Ma jöttök velem vásárolni?-nézett rám majd Clarkera, mire tétován bólogatni kezdtünk.-Akkor egy óra múlva indulunk, öltözzetek fel.

Úgy is tettünk, és egy kicsivel több mint egy órával később, már meg is álltunk a hatalmas bevásárló központ előtt.
-Najó, amíg megveszem a dolgokat erről a listáról, ti csak menjetek és vegyétek meg a cuccokat erről.-mutatott fel két papírlapot és az egyiket a kezembe nyomta.
Bólintottunk, de Marcus és Clarke összenéztek. Hosszú másodpercekig csak a feszült csend volt, amit nem tudtam mire vélni. Aztán Marcus megszólalt.
-Felkészülni...-Clarke megfogta a csuklómat, de én csak a fejemet kapkodtam közöttük.
-Rajt!-kiáltott fel mellőlem és ezzel egy időben húzni kezdett a bevásárló kocsik felé.

-Clarke, mi a fene?-kiabáltam utána de csak fogott és a kocsiba lökdösött. Feladtam az ellenkezést és beugrottam a kocsiba, hagyva hogy aztán kocogva begurítson az áruházba.
Miközben futva megközelítettük az egyik boltot, végre megszólalt:
-Ez egy hagyomány nálunk. Versenyzünk hogy ki tudja hamarabb elintézni a bevásárlást. Aki veszít, az takarít el mindent karácsony után.

Felnevettem a magyarázaton és a karomat a levegőbe dobva élveztem ahogy Clarke a kocsik között kanyarogva tol.
Már a harmadik boltból jöttünk ki, mikor megláttuk Marcust. Összenéztünk, ő viszont gyorsan a következő célpontja felé szaladt.

Mi is megfordultunk és az utolsó tárgyért szaladtunk.
-Mi maradt?-kérdeztem megfordulva a kocsiban.
-Egy ananász.-mondta rám se nézve és ahogy odaértünk, már be is dobta és mentünk fizetni.

Marcus viszont gyorsabb volt. Hiába szaladtunk, az emberek lelassítottak minket, így ő ért előbb a kocsihoz.
Diadalittasan felemelte az öklét a levegőbe ameddig én kimásztam a bevásárló kocsiból.
Néhányan furcsán méregettek minket, de rajtam kívül egyikük se vette észre.

Hazáig csak duzzogva ültünk Clarkeal a hátsó ülésen, Marcus pedig úgy vigyorgott mintha az Olimpiát nyerte volna meg.

Abby és Marcus együtt kezdték el a vacsorát, addig mi pedig lebeszéltük a Blake családdal hogy náluk töltjük a nap hátralevő részét.

Hozzájuk érve egészen más hangulat fogadott.
Míg Clarkenál családias és meleg volt a ház, Bellamy és Octavia közös háza inkább modern és rideg stílusú volt. Hiába a sok dísz, olyan tágas volt minden szoba, hogy nem sokat segített.

Mikor Bellamy meghozta nekünk a kontrollereket, úgy döntöttünk hogy folytatjuk a hagyományunkat, és játékestet tartunk.
Raven és Luna közé ültem be, akik időközben csatlakoztak a társaságunkhoz, de hamar kiszáltak amikor laposra vertem mindkettőjüket Just Dance-ben.
-Ne aggódj, jön Clarke és akkor vége a nyerőszériádnak.-paskolta meg a vállamat Luna, az említett lány pedig egy gonosz mosollyal lépett mellém. Kiropogtatta a csontjait, én viszont csak egy szemforgatással jutalmaztam.

Lunának igaza volt. Clarke engedte hogy kiválasszam a zenét, de már az első néhány mozdulatából látszódott hogy ezt is kívűlről fújja. Egy ideig tartottam az ütemet, de mikor teljesen leelőzött, lélekben feladtam és helyette őt kezdtem el figyelni.
Elködösült az elmém, csak a mozgására tudtam koncentrálni. Igyekeztem feltűnés mentesen bámulni, de nem vagyok benne biztos hogy sikerült.
Octavia rúgását éreztem meg a bokámon, mire megráztam a fejem és megpróbáltam újra a kijelzőt nézni.

Mikor vége lett, kaptam tőle egy mosolyt amit viszonoztam.
-Lexa, beszélnünk kell.-mondta O, de meg se várta higy reagáljak, csak elkezdett húzni az egyik szoba felé.
Becsukta maga mögött az ajtót és felém fordult.
-El kellene mondanod neki.-tette karba a kezeit.
-Nem. Még nem.-ráztam meg a fejem.
-Mégis miért? Látom hogy nézel rá, szerinted miért rugdoslak?-kérdezte mintha nem tudnám.
-Tudom, de akkor sem akarok még erről beszélni vele.
-Esküszöm nem értelek...-fogta meg a fejét és az ágyra ülve figyelte ahogy körbe kezdek járkálni.
-Figyelj...Szerintem Clarke már kezd túlleni rajtam. Nem kellene most elmondanom neki.
Hitetlenül tátotta ki a száját és felhorkant.
-Te teljesen vak vagy?! Clarke csak azért kezd túllenni rajtad mert nem beszélsz vele semmiről! És már a feltételezés is hülyeség hogy jobb lenne neki ha nem tudná. Újra elmondom: ahogy rádnéz, az nem valaki aki csak barátnak gondol. De persze ha félre akarod vezetni még tovább, és magadat is be akarod csapni, akkor hajrá, csak csináld.-tette fel végül a két kezét feladóan.
-Jó. Rendben, beszélek vele. Ma este.-mondtam végül, megfogva az orrnyergemet.
Összehúzott szemmel méregetett, majd felállt és közelebb jött.
-Ez a jó döntés, oké? Ha végre ő is tud mindent, akkor onnantól egyszerűbb lesz.-fogta meg a vállam majd kinyitotta az ajtót és kijjebb lökdösött magával.

-Lexa, hát itt vagy. Anya hívott, mennünk kéne.-jött oda hozzánk Clarke. Gyanakvóan Octaviára nézett, de nem szólt semmit, csak a kijárat felé terelt.

Elköszöntünk a többiektől, és mire észbekaptam, már a havas utcán sétáltunk visszafele.
Clarke szokatlanul szótlan volt.
-Mi a baj? Csöndes vagy.-léptem hozzá közelebb és meglöktem a vállammal az övét.
-Nem akarok hülyeséget mondani. Vagy átlépni egy határt.-mondta halkan, rám se nézve.
-Ugyan hogy lépnél át egy határt?-kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, várva hogy felém forduljon. De nem tette, csak felhorkant.
-Például azzal hogy azt mondom mostanában még szebb vagy mint szokásosan. Vagy azzal hogy elmondom, egyáltalán nem egyszerű nem veled lenni. Tudod, csak az ilyenek.-mondta egy vállrándítással.
Lesütöttem a szemem, nem tudtam mit mondjak.
-Gyere, nem akarok megfagyni idekinn.-húztam magammal a kapu felé, majd be a házba.

A vacsora most csendesebben telt. Szinte éreztem a feszültséget mindenki között, csak azt nem tudtam hogy honnan jön. Aztán Abbyre néztem, aki épp a lányát figyelte. Clarke pedig engem nézett, nagy szemekkel.
Abby erre alig hallhatóan sóhajtott, és visszafordult a tányérjához. Marcus pedig a szokásához híven, nem szólt bele.

Alig vártam hogy vége legyen a kötelezően együtt töltött időnknek, hogy aztán felmehessek Clarke szobájába, onnan pedig kimászhassak az ablakon levegőzni.
Így is tettem, pont azután hogy Clarke beállt a zuhanyzóba.

Megígértem Octaviának hogy beszélni fogok vele. És meg is fogom tenni. De előtte, össze kellett szednem a gondolataimat.

Most készültem magamnak egy túlméretezett, kötött pulcsival is, így mikor kezdtem fázni, beburkoltam magam vele és vártam hogy elálljon a víz, és Clarke megtaláljon a tetőn ülve.