Jég Herceg [JIKOOK/ BEFEJEZETT]

One

- Szívem! Gyere le egy picit- anya hangjára azonnal eldobtam a telefont. Remélem végre megvannak a verseny eredmények. Annyit gyakoroltam, hogy végre kijuthassak a világbajnokságra.

- Itt vagyok. Ugye megvannak az eredmények?- Gyalog kakukkhoz hasonló sebességgel futottam le majd befékeztem előtte.

Gondterhelt és egyáltalá nem boldog arca az én szemeimből is kiégette a remény apró kis szikráját.

- Sajnálom Kicsim... Nem jutottál tovább- ez az egy mondat a jégkorcsolyába vetett minden hitemet elvette. Ezek szerint nem vagyok elég jó...

- Értem- motyogtam és lehajtottam a fejem
Nem sírtam, hisz mindig tudtam nem vagyok elég jó, főleg ahoz nem, hogy olyanokhoz felkerüljek mint Jeon JungKook...

5 éves korom óta jégkorcsolyázom még is... Még is miatta nem hagyom abba. Rengeteg bosszúságot okozott nekem, sérüléseket, de felálltam mert hittem abban, hogy majd ő egyszer elfogja ismerni a tehetségem. De fel kell ébrednem ebből az álom világból... Én mindig csak egy rajongó leszek a sok közül, aki megpróbálta valóra váltani az álmát. Ezt sajnos nem nekem találták ki.

- De ne aggódj Chim, majd a következő szemeszterben újra próbálkozol- próbált egy kis lelket önteni belém anyám, de nem igazán járt sikerrel.

- Nem fogom... Én feladom. Annyit próbálkoztam már. Nem megy tovább- sütöttem le a szemeim.

- Jajj fiam ne mond ezt- ölelt szorosan magához anya. - Neked ez az álmod. Ne add fel

- Muszáj. Vagy nem lesz belőlem senki...- bújtam ki kezeiből és az ajtó mellé lerakott korimat megfogtam.

- Biztos ezt akarod?- nézett rám kétségbe esetten.

- Muszáj ezt tennem- sóhajtottam és felmentem a szobámba.

Képes leszek ezt letenni? Azt ami már az életem részévé vállt?
Leszedtem a falamon lévő posztereket, egyedül az övét hagytam fent mert hozzá nem csak a korcsolya és a jég utáni szerelmem köt hanem a rajongás érte. Ő az akire felnézek, akitől a szívem álltalában hevesen ver, ha látom HD-ben fellépni a jégre. Ő olyan tökéletes. Szavak sincsenek a csodálatos személyiségedre, Jeon JungKook. Miatta kezdtem el ezt az egészet és érte csináltam. Örökké hálás leszek neki még akkor is, ha azt se tudja, hogy ki vagyok.

- Hé Bátyó, te komolyan abba hagyod?- rontott be a szobámba az öcsém.

- Jah- feleltem lazán bár fájt kimondani, hogy vége.

- De ne csináld már~- fogta meg a kezem mikor a dobozába vissza akartam rakni a korcsolyám. - Te vagy az idősebb! Hogy nézzek fel rád, ha egy kisebb bukás miatt feladod. Te nem ilyen vagy!

Igaza van félig. Én nem ilyen voltam.

- Hagyd már öcsi. Az régen volt. Elegem van, hogy csak elbukok. Ez nem nekem való- vontam vállat és újra megkíséreltem belerakni, de ismét megállított.

- Jimin, nem engedem. Legalább... Legalább egy utolsó menetet csinálj- nézett rám kérlelően.

Hogy abban neki mi a jó, nem tudom, de nem is érdekel. Mondjuk jó lenne tényleg normálisan elbúcsúznom az álmomtól. Hisz mégis csak egy nagy szakasz fog lezárulni...

- Jó- vettem ki a korim. - De ez az utolsó.

Boldogan futott le és felvette a cipőit. Kevésbé boldogan követtem majd elmentünk a városi pályához. Rengetegen járnak ide gyakorolni, de vasánap délután és a hideg, miatt lényegesen kevesebben voltak.

- Miért akarod ennyire?- kérdeztem kisöcsémet miközben a korimat húztam fel.

- Csak. Na menj. Milyen zenét?- izgatottan csapta össze a kezeit.

- Seventeen... Don't Wanna Cry- tökéletesen tükrözi a mostani hangulatom.

- Tch sírós zene- forgatta a szemeit, de elment hogy szolgáltasson nekem zenét.

Kicsit heves szívdobogással mentem fel a jégre. Utolsó hogy itt állhatok.
Mikor felcsendült a zene mindenem átadtam az érzésnek. Régi pillanatok mind lepörögtek a szemeim előtt. Az első jégre lépésem, mennyire féptem, de mennyire tapasztalni akartam. Minden részét megtapasztaltam ennek a gyönyörű sportnak. A győzelemtől a vereségig, a kudarctól, a padlórakerülésen át az újult erővel való felállásig... Mind olyan csodás és gyönyörű, de egyszer minden véget ér. Sokkal hamarabb mint azt gondolnánk.

Az utolsó soroknál már csak egyhelyben álltam. A homlokomon lefolyó izzadság összegyűlt az államon és lecsepegett a tükörsima jégre.

Tapsot kaptam, de nem hajoltam meg. Egyszerűen csak lesiklottam a pályáról és végleg levettem a lábamról a korcsolyát. Ég veled szerelem, helló kegyetlen valóság ahol nem minden a szenvedély és a gyermeki gondatlaság.

***

Azt hittem könnyebb lesz... Hiába hagytam abba az élet nem áll meg. Ugyan úgy kell iskolaba járnom, de valahogy nincs motivációm. Nincs mi miatt izgulnom egész nap, nincs olyan ami miatt én gyorsabban akarok tanulni, hogy utána mehessek korizni. Egyszerűen a jégkorcsolya nélkül unalmas az életem...

De mit tudok tenni? Nekem ez a sorsom...

- Megjöttem!- kibáltam lerakva a cipőm. Olyan fura, hogy nem korcsolyát rakok le...

- Bátyó. Gyere csak!- kiabált az öcsém.

- Mi az öcskös?- mentem fel útközben valahol elhagyva a táskám.

- Nézd. Már több 10 millió ember látta- fordította felém a gépen büszke mosollyal.

Furcsán néztem rá majd a színem hasonló volt a hóhoz. Ez...

- Te fel raktad a netre ahogy korizom??- ordítottam rá.

Össze rezzent, de nem igazán futamodott meg.

- De-de a szeremed is kommentelt- kezdett keresgélni.

- Milyen szerelmem?- pirultam el halványan.

- Tudod akivel tele van a falad meg száj nyomok vannak a poszterein- kuncogott. - Tudom, hogy rajta gyakorkod a csókolózást.

Gúnyos mosolyra húzta ajkait és huncut tekintettel nézett fel rám. Ezt...ezt honnan? Alaposabban le kell törölnöm a posztereket..

- Barom- vagtam fejbe egy párnával.

Felém fordította a gépét nekem meg ismét kihagyott a szívem egy ütemet.

Jeon JungKook: Wow... Elképesztő!

Oh Boii Halii :)

Itt is lenne... Nem tudom mennyire nyerte el a tetszéseteket ez a kis... Bevezető szerűség.
Valahogy nekem nem az igazi, de igyekszem majd a sztory folyamán ezen javítani. 😊😊

Ha tetszett hagyjatok nyomokat ❤❤

Pussz: VALAKI