Il Capitano /Befejezett/

1. fejezet

Arcomat nekinyomtam a hideg ablaküvegnek, miközben zötykölődtem hazafelé a Staten Islandbeli Prince's Bay felé. Merengve néztem az odakint elhaladó házak és lámpák fénysorát, de gondolatban még egészen messze jártam, valahol New York belvárosában, egy aprócska téren, ahol járókelők vettek körül, és tapsoltak, amikor tetszett nekik valamelyik mutatványom. Sikeres volt a mai nap is, és alig vártam, hogy produkciómmal ismét felléphessek valahol.

Óvatosan körülnéztem. Rajtam kívül alig volt már valaki a buszon ezen a késői órán, így megnyugodva húztam elő a táskám rejtekéből a kis barna tárcámat. Amint kinyitottam, egy tízcentes gurult ki belőle, majd csilingelve a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, és betettem a többi közé.

Tíz dollár. Ennyit sikerült ma a fellépésemmel keressek. Ha belegondoltam, ez nem is rossz. Az emberek mostanában nem túl bőkezűek egy magamfajta utcai artistával, így inkább örülhetek, hogy ennyi is összejött. Ahogy a kezemben szorongattam a pénzt, valamiféle különös megnyugvás töltött el. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is veszek majd belőle; talán egy új ruhát, vagy új cipőt, hiszen a mostani már amúgy is olyan szakadt. Mérgesen söpörtem ki a szememből hosszú, hullámos szőkésbarna hajamat, amely rakoncátlanul lógott egészen a hátam közepéig. Nem ártana a fodrászhoz se elmenni. Elég sok minden volt, amire kellett volna a pénz, és anyának egyszerűen nem tellett arra, hogy rám is költsön, ezért a pénzkeresést inkább megoldottam magamnak. A város utcáin adtam rögtönzött műsort a járókelőknek, akik általában egy kis apróval szokták jutalmazni a produkciómat. Így tettem ma is, és fogok a jövő héten és azután is. Anya eléggé le van égve mostanság, mert kirúgták a munkahelyéről, és egyszerűen nincs szívem kérni tőle, amikor látom, hogy neki is alig telik valamire.

Ma éppen Manhattanben voltam, ahol szinte már ismernek az emberek, és szeretik az utcai mutatványosokat. Tudom, onnan sose térek haza üres kézzel. Bár tíz dollár nem éppen sok, de legközelebbi fellépésemig tökéletesen elég lesz.

Nem voltunk mindig ennyire szegények, sőt, tulajdonképpen most sem vagyunk azok. Ahhoz eléggé tehetősek vagyunk anyámmal, hogy Prince's Bayen legyen házunk. Anya gondolta már, hogy el kéne adnunk, és valahová máshová kéne költöznünk egy olcsóbb lakásba, de valahogy sosem volt szíve megválni tőle. Ez volt az ő szülőháza is, ahogyan az enyém is. Apa is velünk lakott, és teljes volt a családunk, amíg ő meg nem halt, de ez már egy másik történet.

Most ketten élünk itt, Prince's Bayen, és próbálunk annyira normális életet élni, amennyire csak lehet, de ez nekünk mégse annyira könnyű, mint másoknak. Anya, ha éppen van munkahelye, rengeteget dolgozik, én meg állandóan gyakorlok, vagy elmegyek New York valamelyik városrészébe fellépni, hogy némi pénzt szerezzek magamnak. Meg persze híres akarok lenni majd egy napon, talán valamelyik cirkusztársulat tagja lehetnék, és fellépnék minden este közönség előtt, rendes fizetésért. Erre sajnos egyelőre nem sok lehetőségem van, de ugyanakkor nincs túl sok időm se. Nemrég múltam tizennyolc, és már el kellett volna kezdenem a karrieremet.

Észre se vettem, hogy a busz befordult az utcánkba, így olyan hirtelen pattantam fel a helyemről, hogy az egyensúlyomat vesztettem és az ablaküvegnek nyomódtam. A pénztárcám majdnem kiesett a kezemből, ezért gyorsan el is dugtam a táskám rejtekébe. Mutatványommal bizonyára nagy feltűnést kelthettem, mert a busz elejében ücsörgő idős férfi idegesen végigmért, majd lesajnáló pillantást vetett rám. Elfordítottam a fejem, és az ajtóhoz mentem. Egészen megszoktam már, hogy néha megbámulnak az emberek, és nem csak olyankor, amikor tetszett nekik az előadásom. Néha az volt az érzésem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva kilógok az emberek közül.