Il Capitano /Befejezett/

Rosa Rayne

- Mégis mit jelentsen ez, Angelo? – Rosa valósággal feltépte az igazgatói iroda ajtaját, majd Sofival a nyomában besietett a tágas helyiségbe, és megállt egyenesen az említett személy íróasztala előtt.

- Mire gondolsz, Rosa kedves? – A férfi megjátszott ártatlansággal pillantott rá, de a nő érezte, hogy Marcelli pontosan tudja, hogy miért keresi.

- Nem ezt ígérted Sofinak! – vágott bele habozás nélkül, hangja dühösen és feldúltan csengett.

- Ezt meg hogy érted? Sofival megbeszéltem minden részletet, ő pedig ma reggel aláírta a szerződést. A saját akaratából.

- Ez nem így volt, igazgató úr, Mrs. Rayne-nek igaza van – lépett elő a lány Rosa háta mögül, és Marcelli arca csodálkozó kifejezést öltött, ahogyan megpillantotta. A szeme vörös volt a sírástól, és kezében még mindig annak az összegyűrt zsebkendőnek a maradékát szorongatta, amelyet Rosa adott neki felfelé jövet. Szörnyen nézett ki, de a nő csodálta a bátorságáért, amiért ilyen nyíltan ellent mondott az igazgatónak.

- Megígérte, hogy Fellel edzhetek – mondta valamivel halkabban, miközben szorgosan igyekezett a sírás nyomait eltüntetni arcáról. – De ő elment, úgy, hogy egy szót sem szólt nekem.

Rosa már nyitotta is volna a száját, de aztán mégis meggondolta magát. Jobbnak látta, ha csendben marad, és vett egy mély levegőt. Eddig csak sejtette, de most már biztos volt benne, hogy e során a három hónap során kialakult valamiféle vonzalom Sofi és Félician között. Eddig csak Felen látta, hogy mintha kevésbé lenne gondterhelt és magányos, de ma reggeltől fogva a lány érzelmeiben sem kételkedett. Teljes mértékben átérezte Sofi fájdalmát, hiszen régen ő is volt szerelmes, és ő is átélte, hogy milyen az, amikor váratlanul el kell szakadni a kedvestől. De mégis, annyira tanácstalan volt. Ötlete sem volt, hogy hogyan segíthetne neki.

Csak Angelo iránti dühében volt száz százalékig biztos. A férfi megszegte a neki és Sofi édesanyjának tett ígéretét, és veszélybe sodorta a lányt. Ezt ő nem hagyhatja szó nélkül.

- Sofi kedves, azt hiszem, félreértettél – lépett közelebb egy lépést az igazgató, hangja bosszantóan kedvesen, már-már negédesen csengett. – Azt kérted, hogy Mr. Betranche-sal adhasd elő a számot, nem azt, hogy vele gyakorolhass ez alatt a három hónap alatt.

A lány szeméből újabb könnyek buggyantak ki, mire Rosa fenyegetően közelebb lépett, és villámló tekintettel Marcellire meredt.

- Ne légy ilyen ostoba, Angelo! – A nő maga is meglepődött, hogy milyen szavakat enged meg főnökével szemben, de úgy érezte, nem tud uralkodni magán, és utat kell engednie a haragnak. – Sofi nyilván ebbe a közös gyakorlást is beleértette, és ezen kívül szíve joga, hogy azzal eddzen, és szokjon össze, akivel később végre fogja hajtani ezt a rendkívül nehéz mutatványt! – A mondat végét már szinte kiabálta, de meglepődve vette észre, hogy a férfi egyáltalán nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább úgy látszott, hogy jól szórakozik.

Vagy csak nagyon jól leplezte az érzelmeit.

- Félician hirtelen távozásához nincsen semmi közöm, és okairól sem tudok semmit – válaszolta higgadtan, miközben visszaült az íróasztala mögé, ujjait összekulcsolta az arca előtt, sötétbarna szemével hol egyiküket, hol másikukat fürkészte. – De biztos vagyok benne, hogy a jövőhét folyamán visszatér hozzánk, és folytathatjátok a közös munkát.

Rosa lopva Sofira pillantott, és látta, ahogyan a lány hosszasan kifújja a levegőt. Letörölte zöld szeme sarkából a könnyeket, és dacos pillantással méregette az igazgatót.