Il Capitano /Befejezett/

45. fejezet

Az idő nem állt meg. Az órák napokká, a napok hetekké, majd hónapokká duzzadtak, és azon kaptam magam, hogy már májust írunk. Kitavaszodott, az idő melegre és napsütésesre fordult, és a cirkusz megtelt élettel. Mindennap vidám zsivaj és izgatott készülődés fogadott, az artisták, tornászok, mutatványosok mind lelkesen gyakorolták a régi vagy új műsorukat, készültek a nyári fellépésekre és külföldi turnékra.

Csak én voltam belül üres, akár egy bábu.

Akárhogyan is igyekeztem, nem tudtam szabadulni a kínzó, szinte fojtogató ürességtől, amit hagyott bennem azzal, hogy elment. Csak a legkeményebb edzés tudta feledtetni velem az elmúlt időszakot, de minden más alkalommal alulmaradtam. Amikor egyedül voltam, megrohantak az emlékek és az az őrült vágyakozás, amit még mindig, ennyi idő után is éreztem iránta. De tudtam nagyon jól, hogy hülyeség az egész, és akárhogyan is próbáltam tagadni, Kingstonnak valószínűleg igaza volt. Félician átejtett és kihasznált engem, és ki tudja, talán még meg is csalta egy állítólagos franciaországi barátnőjét velem. Semmi más épkézláb magyarázat nem maradt a viselkedésére, így szépen lassan beletörődtem az igazságba.

Ezek alatt a hetek alatt első osztályú színésznővé képeztem ki magam. Viszonylag sok idő kellett ahhoz, hogy belejöjjek a szerepembe, és elhitessem mindenkivel a környezetemben, hogy minden a legnagyobb rendben van. Gyakran kaptam azon másokat, beleértve anyát és Pedrót, hogy aggódva méregetnek, de aztán fokozatosan beletanultam a dologba. Tökélyre fejlesztettem a színlelést, a mosolyom, a vidám hangulatom és lelkesedésem a Leidenholtz-szaltó iránt már-már valódinak tűnhetett. Olyan jó színész lettem, hogy néha már magam is elhittem, hogy amit tettetek, az maga a valóság, és minden rendben van. Senki sem sejtette, hogy milyen szörnyű veszteség ért engem, és ez így is volt rendjén. Senki szánalmát vagy együttérzését nem fogadtam volna el.

Arra is hamar rájöttem, hogyha meg akarom őrizni lelki békémet, egy csepp szabadidőt sem engedélyezhetek magamnak, így aztán folyamatosan újabb és újabb elfoglaltságokat kerestem. Hétvégente spanyolul tanultam, szépirodalmat olvastam, – persze kizárólag nem romantikusat – megcsináltam a házimunkát, virágokat ültettem a kertbe, füvet nyírtam, beiratkoztam autóvezető tanfolyamra, és még rengeteg mindent vállaltam magamra, csak hogy elüssem az időt. Sokat voltam együtt Miával és barátnőjével, Caitlinnel is. Miután barátnőm lábáról végre lekerült a gipsz, bejártuk együtt a várost, moziba, tengerpartra, a családjával piknikezni, vagy kirándulni mentünk. A velük töltött idő gyorsan elrepült, és ilyenkor valóban úgy éreztem magam egy röpke pillanatra, mintha minden rendben lenne. Mia a legjobb barátnőmmé vált, és annyira megbíztam benne, mint még senkiben az életben. Ha kettesben voltunk, néha már majdnem féltve őrzött titkomat is kifecsegtem neki, de aztán mindig megálljt parancsoltam magamnak. Ami történt, arról soha, semmilyen körülmények között nem szerezhet senki tudomást.

Aztán hamarosan beköszöntött a nyár, és a szívemet ostromló fájdalom lassan engedni kezdett. A napsütés, a hosszú és forró június eleji napok megtették a hatásukat, és a bánatomból kezdtem magamhoz térni. Felejteni akartam, és felejtettem, bár nem volt könnyű dolgom. Annak az egy hétnek, amelyet felhőtlen boldogságban együtt töltöttünk, minden pillanata kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetembe, és néha még mindig azon kaptam magam, hogy reménykedem.

De ahogy múltak a napok, az emlékek szépen lassan halványulni kezdtek, és hirtelen azt vettem észre, hogy a hangjára és arca finom vonásaira sem emlékszem már.

Majd egy júniusi reggelen végre olyan jókedvűen ébredtem, amilyen hosszú idő óta nem voltam. Tudtam, hogy soha nem leszek egészen túl rajta. Hamarosan, talán napok, talán hetek múlva vissza fog jönni, hogy megcsináljuk a mutatványt, és felbukkanása porrá zúz majd mindent, amit ezekben a hetekben keményen felépítettem. De reméltem, hogy látogatása rövid és átmeneti lesz, és miután letudjuk a szaltót, nem látom soha többé.