Il Capitano /Befejezett/

6. fejezet

Az idegességem némileg alábbhagyott, ahogyan buszoztam hazafelé, és helyét végre-valahára az öröm és elégedettség váltotta fel. Szóval sikerült. Sosem gondoltam volna még a legmerészebb álmaimban sem, hogy egyszer tényleg beléphetek egy cirkusztársulatba, azt meg végképp nem, hogy egyenesen az Il Capitanóba. Hihetetlen, hogy milyen szerencsém volt, hogy épp most tartottak válogatást, amit én még éppen időben felfedeztem, és fel is vettek. Alig akartam még mindig elhinni. Valahogyan olyan meseszerűnek tűnt az egész, mintha egy tündérmese kellős közepébe csöppentem volna, ahol én vagyok a királylány.

És olyan szürreális is. Akármennyire boldog voltam is, nem tudtam szabadulni a gyanakvás mardosó érzésétől. Valami itt nem stimmelt.

Átszálltam a hazafelé tartó buszra, leültem az egyik ablak melletti ülésre, és kibámultam az ablakon. Odakint már elég alacsonyan járt a nap a látóhatár felett, és kezdett lassan sötétedni. Te jó ég, már ilyen késő van? Eszembe jutott, hogy nem ártana felhívnom anyát, hogy hazafelé megyek, és ne aggódjon, de hiába kerestem a telefonom, nem találtam meg. Már biztosan tucatszor próbált hívni, de mivel valószínűleg otthon hagytam, nem tudott elérni. Ezért egészen biztosan nagyon ki fogok kapni.

A busz lassan döcögött hazafelé, és már nagyon vártam, hogy végre leszálljak, és hazaérkezzek. Az idegesség már megint gyűlni kezdett bennem, most kivételesen azért, mert egy szó nélkül hagytam ott anyáékat, és megléptem a válogatásra. Akkor sem könnyebbültem meg, amikor végre-valahára leszálltam, és elindultam az utcán. A szívem a torkomban dobogott, megpróbáltam felkészülni anya düháradatára és a szemrehányásra, amit kapni fogok.

Befordultam a keresztutcán a mi utcánkba, amelynek a vége egyenesen a tengerre nézett. Igyekeztem szaporázni a lépteimet, és roppant rossz előérzetem támadt. Valahogy túl csendes volt minden, mint amolyan vihar előtti csend. Hűvös, óceáni szél csapott az arcomba, és habár melegem volt, önkéntelenül is megborzongtam. Ahogy közeledtem, észrevettem valami furcsaságot az utcán végében, valahol a mi házunk környékén. Még világos volt, de így is ki tudtam venni a villogó autókat az utca közepén, és ahogyan egészen közel értem, már azt is láttam, hogy rendőrautók, pontosan a mi házunk előtt állnak. Istenem, csak nem anyával történt valami? A félelemtől összeszorult a torkom, és megszaporáztam a lépteimet, és el sem tudtam képzelni, hogy mit kereshet ennyi rendőr a házunknál. Szinte futottam már, amikor odaértem, és lélekszakadva nyomtam meg a csengőt, felkészülve a legrosszabbra, hogy talán anyának valami baja esett, amíg én a meghallgatáson voltam, vagy kiraboltak minket, vagy ki tudja, mi történt.

Idegesen topogtam az ajtó előtt, amikor egy magas, marcona tekintetű rendőr nyitott nekem ajtót, majd félreállt, és betessékelt a szobába. Teljesen megszeppentem, szóhoz sem tudtam jutni, amikor megláttam a szobában ácsorgó további négy rendőrt és anyát, akik kisírt szemmel, megtörten, összegörnyedve kuporgott a kanapén. Ahogy beléptem, könnyekkel küszködve rám nézett, és csak annyit bírt mondani.

- Te meg hol voltál?

- Én... én csak... - A szavak valahogyan nem akartak kijönni, képtelen voltam megszólalni, vagy akárcsak a szemébe nézni. A rendőrök néma csendben álltak körülöttünk, és várták, hogy anya szóljon valamit, de ő csak mereven bámult rám, arcát mély ráncokba gyűrte az aggodalom. Végül a rangidős őrmester lépett oda hozzá, és biztatóan megveregette a vállát.

- Na látja, Ms. Williams, nem történt semmi baj, a lánya hazajött épen és egészségesen. Ez a fő dolog!

Anya felsóhajtott, felállt, és kezet fogott a férfival.