Il Capitano /Befejezett/

39. fejezet

Némán ültem az ágyamon, és révetegen bámultam, ahogyan odakint hajlongtak a fák a viharos szélben. Az utcai lámpa fénye néha kísérteties árnyékokat vetett szobám falaira, ahogyan az ágak ide-oda himbálóztak előtte, és az esőcseppek hangosan kopogtak a szobám ablakán, amint a szél nekicsapta őket a vékony üveglapnak.

Az éjjeliszekrényen álló órára meredtem. Hajnali fél három volt. Álmosan megdörzsöltem a szemem, és a hideg falnak vetettem a hátamat, hátha attól megnyugszom. Egy szemhunyásnyit sem aludtam eddig ezen az éjszakán, és négy óra múlva már fel kellene kelnem, és indulnom kéne a cirkuszba. De akárhogyan is próbáltam, képtelen voltam elaludni.

Marcelli máig adott nekünk haladékot. Ma reggel nyolckor választ vár tőlünk, és nekem még mindig a leghalványabb sejtésem sem volt róla, hogy mit is fogok mondani. Rettegtem a reggeltől, és legszívesebben beteget színleltem, vagy bármi mást kitaláltam volna, hogy ne kelljen bemennem az Il Capitanóba.

Éreztem, ahogyan kibuggyannak a könnyeim, és idegesen letöröltem őket. Ma éjjel már annyit zokogtam, hogy azon csodálkoztam, hogy nem apadtak még el. Lehet, hogy szépen lassan kiszáradok, ha ennyit sírok, és aszott és ráncos leszek, akár egy öregasszony. Összehúztam magam egészen kicsire, magamra rántottam a takarómat, hogy ne rázzon annyira a hideg, és behunytam a szememet.

Világos volt, hogy nincsen más választásom. Ha Fellel akarok továbbra is edzeni, bele kell mennem Marcelli kisded játékaiba. Fel pontosan tudta, hogy nem tehetünk mást, meg kell csináljuk a Leidenholtz-szaltót, ha számít a karrierünk, és jó pozícióban akarunk maradni a társulatnál. Az igazgató tegnap világosan az értésünkre adta, hogy jelenleg nem tud a közös számunknak több szereplési lehetőséget felkínálni, és habár nem mondta, tudtuk, hogy ez a mutatvány az egyetlen esélyünk, amellyel valamelyest kiköszörülhetjük a cirkusz hírnevén állítólagosan ejtett csorbát. Belekényszerített minket egy helyzetbe, amelyhez se motivációnk, se tudásunk nem volt, és amelyből nem létezett számunkra megfelelő kiút.

Tegnap Fellel semmi hasznosat nem csináltunk, csak ültünk az óceánparton, és a jövőről gondolkoztunk. Még az is megfordult a fejünkben, hogy elmegyünk innen, el egy másik társulathoz, ahol talán jobban megbecsülnek minket. Arra is kész lettem volna, hogy ha Amerikában nincs lehetőségünk, itt hagyjak mindent, és kövessem őt Párizsba. Semmi nem számított, csak az, hogy vele legyek, de legnagyobb meglepetésemre a lehető leghevesebben ellenezte ezt az ötletet. Azt mondta, nem tudnám ott megszokni, és úgy, hogy nem beszélem a nyelvet, semmi esélyem sem lenne boldogulni.

Így azonban mivel az Államokban nem kellenénk jelenleg egyetlen másik társulatnak sem, nem maradt alternatíva számunkra.

Bebújtam a takaró alá, és újra hangosan zokogni kezdtem. A számra tapasztottam a kezem, nehogy anya meghallja, hogy mit művelek, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, és teljesen eláztassák a pizsamámat. Amikor azt hittem, már nem jöhet rosszabb, és végre megtaláltam a helyem Fel mellett az Il Capitanóban, Marcelli ismét rám talált, és keresztbetett nekem. Túlságosan beleéltem magam, hogy minden rendben lesz, és végre boldog lehetek.

Tévedtem.

Amíg ő a cirkusz igazgatója, nekem egy perc nyugtom se lesz.

Fel volt az egyetlen reményem. Képtelen lettem volna kilépni a Capitanóból, és elhagyni őt, hogy a magam útját járjam. A szívem is belesajdult a borzasztó gondolatba, és tudtam, hogy ez lenne az utolsó dolog, amit tennék az életben. Szerettem őt teljes szívemből, és hittem benne, hogy talán ő és én, mi együtt képesek leszünk legyűrni ezt az akadályt is.

***

Hevesen vert a szívem, ahogyan hármasával szedtem a fokokat felfelé a negyedikre, egyenesen Marcelli irodája felé. Jó kilenc óra felé járhatott az idő, és biztos voltam benne, hogy az igazgató rossz néven fogja venni a késésemet, de talán mégis kedvére tehetek majd azzal, amit mondani fogok neki. Ugyanis kerüljön akármibe is, elvállalom. De csakis két feltétellel.