Il Capitano /Befejezett/

40. fejezet

Szótlanul ültem az edzőterem mellett levő tágas női öltöző padján, és mereven bámultam magam elé. Markomban még mindig szorongattam a könnyeimtől nedves és gyűrött zsebkendőt, ami Rosa nyomott a kezembe. Kifejezéstelen arccal néztem a földet, és úgy éreztem, mintha a tudatomat lassan fehér köd borítaná be, minden értelmeset kiszorítva belőle. Túl sok minden történt ahhoz ma reggel, hogy bármi másra képes legyek gondolni, és ha becsuktam a szemem, újra és újra az előbbi jelenet képsorai peregtek le előttem.

Megtöröltem a szememet, és döbbenten konstatáltam, hogy elapadtak a könnyeim, és képtelen vagyok a sírásra. Iszonyatos bűntudat mardosta a lelkemet, mert megszegtem a Miának és anyámnak tett ígéretemet. Hagytam, hogy Marcelli tőrbe csaljon, és ehhez az igazgatónak nem is kellett különösen megerőltetnie magát. Vakon aláírtam, amit csak elém tolt, és ezzel olyasmibe mentem bele, amiről fogalmam sem volt, hogy milyen következményei lesznek rám nézve.

Ostoba, átejthető liba vagyok.

Egyáltalán minek akartam ezt az egészet? Féltettem a karrieremet? Hírnévre vágytam? Megijedtem Marcellitől? Fellel akartam továbbra is edzeni? Bizonyára mindegyik, még ha ezt nem is vallom be magamnak. És az összes hatalmas hülyeség volt.

De akármi is történjék, most már végig kell csinálnom az egészet. Féliciannal képesek lehetünk rá, érzem. Amíg mellettem van, semmi nem állhat az utunkba.

Felhúztam a térdemet a mellkasomra, addig ficánkoltam a kényelmetlen fapadon, amíg valamennyire kényelmesen elhelyezkedtem, és a homlokomat a combomnak támasztottam. Egyetlen reményem Fel maradt. Az egész lényem belesajdult, ahogyan rá gondoltam, és csak most kezdtem igazán érezni, hogy mennyire istentelenül is hiányzik nekem. Bizonyára minden olyan hirtelen jöhetett számára, azért nem keresett, és talán az apja keze is benne lehet a dologban. Hiszen ha nyolckor itt volt, akkor mostanra már a reptéren lehet, vagy talán a repülőn, ahol nem használhatja a mobilját. Párizs úgy nyolc, vagy kilenc óra lehet, okoskodtam magamban. Ha megérkezik, biztosan az lesz az első dolga, hogy felhív, és részletesen beszámol a történtekről. Hosszan beszívtam, majd kifújtam a levegőt, és önkéntelenül a zsebemben lapuló mobilomra csúsztattam a kezem. Ez biztosan így lesz, hamarosan keresni fog. És jövő héten már itthon is lesz, és újra együtt leszünk, mintha semmi sem történt volna.

Váratlanul beszélgetés zaját hallottam meg, és megcsapta a fülemet az edzőteremből beszűrődő vidám zsivaj, ahogyan valaki szélesre tárta az öltöző ajtaját.

- Oké, Bia, majd beszélünk! - A női hang túlságosan is ismerős volt számomra, és felkaptam a fejem, hevesen dobogó szívvel azon gondolkodva, hogy hogyan is szívódhatnék fel észrevétlenül. De mindhiába, az öltöző túl kicsi volt, így teljesen esélytelen volt eltűnnöm. Mire felocsúdhattam volna, Kelly állt meg előttem teljes életnagyságban.

Jaj ne, nem láthat meg így!

- Szia! - erőltettem mosolyt az arcomra, és igyekeztem vidámnak tűnni, mintha minden rendben lenne.

- Te jó ég, Sofi, mi bajod? - nézett végig rajtam aggódva, mire az arcomhoz kaptam. Hát persze, bizonyára tiszta vörös lehetek, a szemem pedig kisírt, és nem tudtam megállni, hogy ne szipogjak, annyira tele volt az orrom.

- Ja, hogy ez? Ez csak allergia - hazudtam gondolkodás nélkül, és igyekeztem meggyőző képet vágni. Úgy tűnt, működik a dolog, mert Kelly arckifejezése megenyhült kissé, és közelebb lépett. Egy pillanatra megdöbbentem azon, hogy mennyire gondolkodás nélkül szemébe tudtam hazudni valakinek, akit néhány hónapja jó barátnőmnek tartottam, de aztán gyorsan elhessegettem ezt az érzést. Nem volt más választásom, Kellynek nem árulhattam el semmit állapotom valódi okairól. - Tudod, itt a tavasz meg az allergiaszezon, és még nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem szedni a gyógyszereket.