7. fejezet

358 35 0
                                    

Leszaladtam gyorsan a lépcsőn, és a kertre néző ablakhoz siettem. Láttam, ahogyan a fickó könnyedén kinyitja a kertajtót, mivel anya elfelejtette bezárni, az ajtónkhoz sétált, majd erélyesen bekopogott. Nagyot nyeltem, a szívem a torkomban dobogott az idegességtől. A telefonom után kaptam, és eszembe jutott, hogy azonnal felhívom anyát, hogy egy idegen akar bejutni a házunkba, de leesett, hogy nem is olyan régen még én törtem saját kezűleg darabokra a mobilját. Így ez a lehetőség ugrott. Iszonyúan kezdtem pánikolni, és fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem az az alak. Újra kikukucskáltam, és láttam, hogy a férfi alaposan körbekémlel mindenfelé, és azt nézi, hol tudhatna bejutni a házba. Lerogytam a kanapéra, összekuporodtam, és megfogadtam, hogy semmiképpen nem nyitok ajtót.

- Sofia, itthon vagy? Engedj be, légy szíves! – Az alak szinte dörömbölt az ajtón, és majdnem szívbajt kaptam, amikor a nevemet hallottam. Tetejébe még a hang is olyan ismerős volt... Csaknem?

A felismerés villámként hasított belém. A bejárati ajtóhoz rohantam és óvatosan kikukucskáltam a kis ablakocskán. A férfi levette feje tetejéről a kapucnit, és teljes életnagyságban elém tárult...

- Ön az, igazgató úr?

Marcelli elmosolyodott, de arca roppant feszült volt.

- Erre most nincs időnk, Sofia! Légy szíves, engedj be.

- Nem tudom! – mondtam kétségbe esve. – Anyám elvitte a kulcsot! Tudja, nem bízik meg bennem.

- Tudom – sóhajtott fel a férfi. – De ezen majd segítünk. Biztosan nem tudsz valahogyan kijutni?

- Nem hiszem. – Az ajkamba haraptam, és kétségbeesetten körülnéztem a szobában valami után kutatva, amivel fel tudnám feszíteni az ajtót.

- Nem találtam semmit! – kiáltottam csalódottan.

- Akkor te gyere ki valahogyan! – Még ajtón keresztül is érzékeltem az igazgató hangjából kicsendülő idegességet, és türelmetlenséget.

- De miért, uram, én... - Azt akartam mondani, hogy büntetésben vagyok, és nem mehetek sehová, de Marcelli belém fojtotta a szót.

- Majd elmondom, csak gyere ki.

A szemem megakadt a nappali ablakán, amely egyenesen az udvarra nézett.

- Mi lenne, ha kiugranék az ablakon? – kiáltottam, de nem jött válasz. Egy darabig kővé meredve hallgatóztam az ajtó előtt, de mivel nem hallottam semmit, odarohantam az ablakhoz, és kinéztem rajta. Marcelli már nem az ajtó előtt állt, hanem a kisietett a kertkapun, és a telefonjába magyarázott valamit hevesen. Nem tétováztam hát többet, fogtam az ablakpárkányon álló virágcserepeket, meg egyéb mütyüröket, és óvatosan leraktam őket a padlóra. Majd kinyitottam az ablakot, felmásztam az ablakpárkányra, és egy ügyes mozdulattal kiugrottam a szabadba. A dolog meg sem kottyant, olyan fürgén ugrottam, amennyire csak tudtam. Marcelli éppen abban a pillanatban tette le a telefont, amikor kimásztam. Bólintott, majd egy mozdulattal az autója felé terelt.

- Gyere Sofi, nincsen sok időnk! Édesanyád hamarosan hazaér.

- De hova megyünk?

- Azt majd elmondom útközben.

A kocsi felé igyekeztem, villámsebességgel kinyitottam az ajtaját, beugrottam az ülésre, és becsaptam magam után. Eközben Marcelli is beült mellém, és beindította a motort.

Az ajkamba haraptam, és egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. Talán mégsem túl jó ötlet ez így, főleg nem a tegnapiak miatt.

- Anyám meg fog ölni, amiért ellógok megint – mondtam csendesen.

Il Capitano /Befejezett/Unde poveștirile trăiesc. Descoperă acum