Il Capitano /Befejezett/

9. fejezet

Hiába igyekeztem ezután, a jókedvem csak nem akart visszatérni. Próbáltam együtt nevetni Miával és Kellyvel, akik szemlátomást nagyon jól érezték magukat, és vidámnak tűnni, de valahogy csak nem akart sikerülni.

Ezen kívül a gyakorlás sem akart úgy menni, ahogyan én szerettem volna. Egészen a terem sarkába húzódtunk a nagy üvegablakokhoz, hogy ne zavarjunk senkit, és Kelly megmutatta a legalapvetőbb trükköket a hullahopp-mutatványok terén. Mia szemlátomást igen járatos volt a témában, és neki minden elsőre sikerült is. Ám nekem rá kellett jönnöm, hogy bizony akadnak gondjaim, ami annak köszönhető, hogy nem jártam semmiféle artistaiskolába. Kelly megmutatta, hogy hogyan egyensúlyozzam a karikát a lábfejemen kézállás közben, ami amúgy egy egészen egyszerű elem lenne, de nekem sehogy sem akart menni. Nem tudtam olyan sokáig megtartani magamat kézállásban, és állandóan hátradőltem, vagy elejtettem a karikát. Kelly próbált megértő és türelmes lenni velem, de néha észrevettem, hogy Miával értetlenül összenéznek, ami egy idő után nagyon kezdett idegesíteni. Már ott tartottam, hogy elegem van, és hazamegyek, de próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Hiszen nem azért vagyok itt, hogy hisztizzek, hanem azért, hogy fejlődjek.

Azon viszont elámultam, hogy Kelly milyen ügyes. Miközben gyakoroltunk, elmesélte, hogy Tommal együtt három éve jöttek San Franciscóból New Yorkba, és azóta az Il Capitano tagjai. Egészen kiskorától kezdve edz, és már tizennégy évesen fellépett egy san franciscói cirkuszban. Ez látszott is, hiszen hihetetlenül hajlékony volt, és nagyon ügyesen bánt a karikával. Én talán csak álmodozhatok róla, hogy mikor leszek olyan ügyes, mint ő.

Csak a nap vége felé sikerült némi eredmény produkálnom, amikor egy cigánykerék után sikerült elkapnom a karikát, és nem vert fejbe. Mia bíztatóan rám kacsintott, és megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, de tudtam, hogy csak azért mondja, hogy megvigasztaljon. Neki ez az elem már a nap elején is ment minden különösebb erőfeszítés nélkül. Persze könnyű dolga volt. Hét éves volt, amikor elkezdett egy gimnasztikaklubba járni, és miután rájött, hogy nem akar versenyszerűen tornával foglalkozni, átment az Állami Artistaképzőbe, és onnantól kezdve ott tanult. Hozzájuk képest én jelentős hátrányból indultam, és fogalmam sem volt egyelőre, hogy hogyan fogom tudni behozni.

Délután négy felé oszladozni kezdett a tömeg, és az emberek hazafelé indultak. Amint megtudtam Kellytől, az edzések általában eddig tartanak, közben egy ebédszünettel és némi pihenőidővel. A nap végén már borzalmasan elfáradtam, és azt kívántam bárcsak mehetnék már haza, de nem akartam udvariatlan lenni, ezért vártam, amíg azt nem mondta, hogy mára végeztünk. Ő jobban tudta, hogy mennyit kell gyakorolnunk egy nap, hogy sikerüljön a mutatvány, ezért is nem méltatlankodtam. De alighogy lerogytam az öltöző padjára, azonnal éreztem, hogy mennyire kimerült vagyok, és mennyire sajog az összes izmom. Azt hiszem, hogy életemben nem edzettem ennyit egy nap, mint a main, és ráadásul ez csak egyetlen nap volt! Mostantól kezdve a hét öt napján, napi hat-hét órában ezt fogom csinálni! Azt hiszem, nem gondoltam át egészen a dolgokat, amikor eljöttem a válogatóra.

Kifelé menet elbúcsúztam Kellytől és Miától, akik együtt indultak haza, és már én is hazafelé vettem volna az irányt, amikor váratlanul Oguljakov hangját hallottam meg a hátam mögül. Összerezzentem, amikor az edző a vállamra tette a kezét, és halkan megszólalt.

- Sofia Toroshvili, igaz?

- Igen, én lennék – fordultam meg.

- Egy fontos ügyben keresem. – Az edző megköszörülte a torkát. - Nos, láttam, hogy a ma igen sok problémája akadt az edzésen. Mondja, járt valahova edzeni ezelőtt?