Il Capitano /Befejezett/

Angelo Marcelli

Sziasztok!

Sajnálom nagyon, hogy ilyen sokat kellett várni a következő részre, de sajnos eléggé el voltam havazva mostanában, ahogyan próbáltam felvenni az egyetemen az új félév ritmusát, és próbáltam megküzdeni a rengeteg órával. Ígérem, mostantól rendszeresebben hozom majd az új részeket, és a másik történetemmel is igyekszem haladni. :)
A mostani rész kicsit más, mint az eddigiek, amint látjátok, az előző fejezet eseményeit Marcelli szemszögéből mutatja be. Számos ilyen rövidke fejezet várható még a jövőben más szereplők nézőpontjából is. Jó olvasást hozzá! :)

Marcellinek hosszú napja volt. Rengeteg artistajelölt jött el az Il Capitanóba, hogy felvételizzen és reménybeli jövendő tag legyen, de az igazgató borzasztóan el volt keseredve. Ha így megy tovább, nem lesz utánpótlás, és hamarosan egy jó artista sem fog maradni a társulatban.

Délután fél négyre már mindenki bemutatta a számát, és csak arra vártak, hogy kiválasszák azt a pár embert, aki majd bekerülhet próbaidőre a cirkuszhoz. Az igazgató fáradtan dőlt hátra, és szórakozottan lapozgatta a jelöltek dokumentumait, illetve mindenféle papírokat. Mellette Violet Kingston és Sergej Oguljakov elmélyülten csevegtek valamiről, Rosa Rayne pedig a jelentkezők névsorát böngészte.

- Vannak köztük tehetségesek – jegyezte meg halkan. Marcelli gúnyosan felhorkantott.

- Az lehet, de mindegyikük kevés a Capitanóhoz. Egyikükben sincsen meg az a plusz, az a kisugárzás, az az előadásmód, ami ahhoz kell, hogy kiemelkedjenek a középszerű artisták közül. Kiöregszik a társulatunk, ha ez így fog menni, és a cirkusznak leáldozik. – Rosa erre elhallgatott, és a tizenkét nevet bámulta a lap tetején. Igen, már elvileg megvolt, hogy kiket vesznek fel, de még át kellett beszélniük az egészet. Marcellinek nem volt túlzottan nagy kedve hozzá, mivel egyikükben sem látott fantáziát. Már régóta kereste azokat a fiatal artistákat, akik újra fellendítik a cirkuszt és akik által az Il Capitano visszanyeri a régi hírnevét, de csalódottan be kellett látnia, hogy ezúttal sem járt sikerrel.

Pont amilyen volt Zviad Toroshvili korában. De most nem azt az időt éljük.

Marcelli már éppen nosztalgikus gondolataiba merült volna, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Félician Betranche lépett be a kis helyiségbe. Az igazgató kurtán biccentett neki, és összehúzta a szemöldökét. Nem szívelte Féliciant, és szíve szerint sosem vette volna fel, de az apja túl nagy bevételi forrást jelent a cirkusznak, így kénytelen volt így tenni. A francia fiú azonban újra és újra bebizonyította, hogy nem különb az apjánál, és semmi keresnivalója nem lenne a társulatnál.

Félician nem szólt egy szót sem senkihez, hanem a fal mellé támaszkodott és feszülten figyelt. Marcelli csodálkozott, hogy mit keres ilyenkor bent a cirkuszban, hiszen ma mindenkinek pihenőnapja van, és már-már rászólt volna, hogy menjen haza. De végül mégsem küldte el. Végül is Félician eléggé fontos része a társulatnak, szíve joga van hozzá, hogy itt legyen. Még akkor is, ha ő személy szerint nagyon nem örült neki.

Talán a srácnak nincsen is élete a cirkuszon kívül.

A kis helyiségre csend telepedett, mintha mindenki várt volna valamire. Rosa Rayne még mindig a jelöltek iratait böngészte, Violet Kingston elégedetten dőlt hátra a székében és a telefonjával babrált, Oguljakov pedig mereven bámult a semmibe. Csak a mellette ülő Tony Batter, a cirkusz menedzsere fészkelődött idegesen a székén, és szemmel láthatóan nagyon várta már, hogy mehessen haza. Még nem, gondolta magában Marcelli. Még át kell gondolnom a dolgokat.