Il Capitano /Befejezett/

48. fejezet

Kedves Olvasóim! :)

Elérkeztünk hát a tetőponthoz :) Jó olvasást és borzongást!

Javaslom még a Prológus újraolvasását, ennek a fejezetnek a tükrében talán érhetőbbek lesznek a benne zajló események :)

Kifejezéstelen arccal bámultam az öltöző hatalmas, faltól falig nyúló tükrét, és a tükörképemet vizslattam. Görnyedt tartás, fáradt arc, kócos szőkésbarna haj, karikás zöld szemek, lebiggyedt ajkak – igen, ez minden kétséget kizáróan én voltam. De mégis, mintha a látványt nem egészen éreztem volna magaménak. Mintha egy idegen költözött volna a testembe, és én csak kívülálló megfigyelője lettem volna a velem történő eseményeknek.

- Tudom, Sofi, hogy menni fog. – Váratlanul egy karcsú lányalak jelent meg a látóteremben, majd közelebb jött, és tétován átölelt, szőke haja csikizte meztelen felkaromat. Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy mit is keres Mia itt, de aztán gyorsan észbe kaptam.

Idióta, nem emlékszel, hogy te hívtad meg?

- Nem tudom – válaszoltam rekedt hangon, egy pillanatra sem véve le tekintetemet a tükörről.

- Meg fogod tudni csinálni. Mi mindannyian hiszünk benned – válaszolta tagoltan, és maga felé fordította az arcomat, hogy farkasszemet nézhessünk. Egy pillanatra megingott velem a világ, és eltűnődtem azon, hogy ki a fene is lehet az a mi. De erőm már nem volt rá, hogy meg is kérdezzem.

- Én rettegek, Mia – nyögtem, és elfordítottam a fejem. A lány szomorúan sóhajtott, majd felült az öltözőasztalra, és onnan eresztett meg felém egy-egy bizonytalan pillantást.

- Gondolj arra, hogy hova mész hamarosan!

Igen, tudom, Los Angelesbe. Egy hét múlva ilyenkor már rég ott leszek, hátrahagyva régi életem, és elfelejtve minden borzalmat, amit átéltem. De azt nem szabad elfelejtenem, hogy a háborút nem nyertem meg. A döntő ütközet még hátravan.

Miután nem válaszoltam semmit, barátnőm lekapta rólam a szemét, és a telefonjával kezdett babrálni. Így ment ez az elmúlt jó fél órában, és így fog menni még legalább húsz percig, állapítottam meg magamban az órára pillantva. Réveteg bambulás, látszólagos közöny, de odabent lelket tépő félelem.

Maga a földi pokol.

Sajnáltam Miát, amiért itt rostokol az öltözőben, ahelyett, hogy odakint élvezné az előadást, ami már jó negyven perce elkezdődött. Már mondtam is neki, hogy nem kell az én lelkemet ápolnia, hiszen szórakozhatna inkább, de hajthatatlan maradt. Kijelentette, hogy nem hajlandó elmenni innen, amíg én nem következem. Bár azt be kellett látnia, hogy felesleges volt a jelenléte. Hiába volt a legjobb barátnőm, szavai nem tudtak megnyugtatni, vagy akármilyen módon hatni rám.

Különben is, amióta jó egy órája megérkeztem, borzasztóan egyedül éreztem magam. Senkit nem láttam, se Pedrót, se Féliciant, de még Marcellit sem. Senki sem keresett, senki sem érdeklődött felőlem, kivéve persze Miát, aki azonban ötpercenként kirohangált a folyosóra, hogy egy-egy szót, vagy lopott csókot váltson Tommal.

Az asztallapra hajtottam a fejem, kezemet a gyomromra helyeztem, hogy igyekezzem benntartani az aznapi ebédemet, és végigfuttattam a szemem a helyiségen. Olyan furcsán idegennek tűnt minden, az öltözők, a folyosók, az épület, még maga az egész környék is, mintha ma jártam volna itt először. Különös volt a tudat, hogy néhány nap, és végleg elhagyom ezt a helyet, csakúgy, mint magát a várost. Úgy hiszem, még én sem fogtam fel teljesen, hogy a mai nappal életem egy meghatározó szakasza lezárul, és holnaptól új időszámítás kezdődik.