Il Capitano /Befejezett/

47. fejezet

Sziasztok!

Közeledik lassan a történet vége, és most egy hosszabb, kicsivel több mint 3500 szavas fejezettel érkeztem számotokra. Viszonylag mozgalmas rész lett, több szereplő életében is jelentős fordulattal,  nekem egyik kedvenc részem. :) Jó olvasást nektek hozzá, és véleményeket mint mindig, most is szívesen várok :)

- Még mindig nincs meg az összhang köztetek – csóválta a fejét Pedro, miközben hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett. – Sofi, a te mozdulataid nagyjából rendben vannak, bár vehetnél nagyobb lendületet, és a mozdulataid is pontatlanok kissé. Félician, te pedig elsieted a dolgokat teljesen. Nem is értem, a főnök ezt hogyan gondolhatja komolyan.

Majdnem kicsúszott a számon, hogy mégis mire számít kétnapnyi közös edzés után, de aztán inkább jobbnak láttam, ha csendben maradok. Óvatosan a velem szemben álló Félicianra pillantottam, aki mereven a földet fixírozta, majd nagy nehezen kinyögött egy „értem"-et. Lekaptam róla a tekintetem, és Pedróra néztem, aki félig elkeseredve, félig bosszúsan viszonozta pillantásom. Majd fejével a fal felé bökött, ahol az igazgató, valamint néhány koreográfus, illetve vezetőedző foglalt helyet, és árgus szemekkel leste minden mozdulatunkat. Edzőm, vagyis jobban mondva hamarosan csak volt edzőm tekintetében benne volt minden, amit gondolok erről az egészről, és ahogyan bizonyára még mások is vélekednek rajtam kívül ebben a teremben.

Be kellett látni, hogy vajmi kevés esélyünk volt a szaltó tökéletes kivitelezésére, és ezt maga Marcelli is tudta jól, mégsem akarta lefújni ezt az egészet. Ez alatt az egy óra alatt, amióta itt vagyunk, az ötből csak kétszer sikerült megcsinálnunk az ugrást, de az a kettő is tele volt hibákkal. Még most is éreztem a karomban és a vállamban a lüktető fájdalmat, amit partnerem bizonytalan elkapásai, valamint a sikertelen ugrásoknál a hálóba való becsapódás okozott. Kétségkívül nem álltunk készen a Leidenholtz-szaltóra, de meglepő módon ezúttal nem én voltam a gyenge láncszem.

- Jól van, legyen egy kis pihenő – mondta Pedro, mire megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Míg edzőm Marcelli felé vette az irányt, mi Féliciannal a padok felé indultunk, ahol még délelőtt a cuccainkat hagytuk. Adtam neki egy kis előnyt, majd tisztes távolságból követtem, hogy még véletlenül se kerüljünk bármiféle kapcsolatba. Amióta csak megjött, azaz pontosan két napja, igyekeztem a lehető legmesszebbre elkerülni, habár az elején még reménykedtem, hogy odajön hozzám bocsánatot kérni, és valami értelmes magyarázattal szolgál a viselkedésére. De Félician átnézett rajtam, és tudomásul kellett vennem a fájdalmas tényt, miszerint nem fog szóba állni velem. Amikor egymás közelében voltunk, úgy tett, mintha roppant módon el lenne foglalva valamivel, hogy még véletlenül se kelljen kommunikálnunk, így egy idő után nem erőltettem a dolgot. Bár azt észrevettem a szemem sarkából, hogy amikor nem figyeltem, szemét hosszú másodpercekig rajtam felejtette, és pillantásából mintha némi szomorúságot és bűntudatot véltem volna kiolvasni. Vagy az is lehet, hogy csak képzelődtem.

Akármennyire is próbáltam kitérni az útjából, azt azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy partnerem mennyire megváltozott ebben a három hónapban. Arca nyúzottnak és beesettnek tűnt, és talán még fogyott is egy kicsit, mindenesetre kevésbé tűnt jó erőnlétben levőnek, mint korábban. Nem tudom, hogy mivel tölthette az elmúlt időt, de hogy nem gyakorlással, az biztos. Mozdulatai erőtlenek és pontatlanok voltak, és amikor sikerült is az ugrás, alig bírt megtartani engem. Pont úgy nézett ki, mint aki egy hosszú betegségből vagy sérülésből lábadozik, és próbálna visszatérni az edzésekhez. Ezt már Pedro is szóvá tette a mai nap folyamán, de Félician részéről csak szabadkozás és ígérgetés volt a válasz, hogy legközelebbre összeszedi magát.