Il Capitano /Befejezett/

10. fejezet

A következő napok az elvárásaim ellenére jól teltek, és mire eljött a hétvége, már egészen otthonosan mozogtam az Il Capitanóban. Kellyvel és Miával egyre jobban összerázódtunk amolyanféle kis csapattá, és nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé, és segítettek, amiben csak tudtak. Nagyon jól éreztem magam velük, és habár még nem túl sok ideje ismertem őket, hosszú idő után úgy éreztem, végre igazi barátokra leltem. Kelly kedves és megértő volt velünk, és azt is megengedte, hogy együtt adjuk elő a hulahoppkarikás számát, amit eredetileg csak ő mutatott volna be. Az ötleteinkkel kiegészítettük a műsorát, és azt hiszem, hihetetlen számot hoztunk végül össze.

Persze azt nem mondanám, hogy az edzés csupa móka lett volna, hiszen nekem kétszer annyit kell gyakorolnom, mint a többieknek. De legalább látszott az eredménye, és Oguljakov szerint olyan jól haladok, hogy csak a cirkuszfesztiválig kell hozzá járnom. Ezt valahol sajnáltam is egy kicsit, hiszen a kimért modora ellenére nagyon megkedveltem az edzőt. Egyáltalán volt olyan ijesztő természetű, amilyennek elsőre képzeltem, és felesleges volt tőle ennyire tartanom. Nem volt kíméletes, az biztos, de nagyon sokat segített, és igazán hálás voltam neki, amiért hajlandó volt velem külön foglalkozni.

A hétvége meglehetősen nyugodtan telt anya és köztem. Mind a ketten megpróbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de mégis érződött a kimértségünk egymás irányába. Tudtam, hogy anya rengeteget aggódik miattam, és minden nap azt várja, hogy mikor jönnek a hírrel az Il Capitanóból, hogy összetörtem magam, vagy megsérültem. Láttam rajta, hogy nem teljesen bízik bennem és ebben az egész cirkuszosdiban, de direkt nem hozta szóba a dolgot, én pedig nem erőltettem.

Így aztán csendben telt el a hétvége közöttünk, és mivel ő elment vasárnap segíteni Billnek a könyvkereskedésben, én kihasználtam az időt egy kis extra gyakorlásra. Mindenem sajgott az izomláztól és a szokatlanul nagy megterheléstől, de mégis rászántam magam, sőt, örömmel kezdtem bele.

Kimentem a házunk előtti kertbe, lerúgtam a benti papucsomat, és élveztem, ahogyan a puha pázsit végigsimítja a talpamat. A nap felé fordítottam az arcomat, hagytam, hogy a napsugarak melegséggel töltsenek el, és mélyen belélegeztem a friss, október eleji levegőt. Ahhoz képest, hogy már javában ősz volt, nagyon meleg volt az idő, a levegő tiszta, és eső is alig esett. Igyekeztem kihasználni minden szabad percemet a szabadban, hiszen tudtam, hogy nem tart sokáig ez a jó idő, és hamarosan jön a tél.

Visszamentem a lakásba, kihoztam egy pokrócot, és úgy ahogy voltam, végigheveredtem rajta. Élveztem a napból áradó meleget, és arra gondoltam, hogy pihenek egyet, mielőtt nekikezdenék a gyakorlásnak. Gondolataim sokfelé kalandoztak, ahogyan ott feküdtem, és észre se vettem, hogy elszaladt az idő. Az Il Capitanón, az újdonsült barátaimon és azokon az embereken járt az eszem, akiket az elmúlt héten ismertem meg. Eddig olyan gyorsan történt minden, hogy időm sem volt, hogy alaposan végiggondoljam a dolgokat, és eltöprengjek rajtuk. Az egy héttel ezelőtti önmagamra gondoltam, amint tele vagyok aggodalommal, hogy vajon lehetek-e majd a cirkusz tagja, vagy anya végleg megtilt minden ilyen dolgot. Hálás voltam a sorsnak, hogy végül így alakultak a dolgok. Talán most már tényleg megtalálom a saját utam.

Végül aztán mégsem gyakoroltam. Jó sokáig feküdtem kinn a napon, és amikor hűvösebbre fordult az idő, visszamentem a szobámba, és leültem inkább olvasni. Egészen későre járt már, és pedig szinte észre sem vettem az idő múlását, annyira el voltam foglalva a gondolataimmal. De nem számít, holnap úgyis egész nap edzeni fogok.

***

Másnap Oguljakov viszonylag korán elengedett arra hivatkozva, hogy sürgős dolga van még a Capitanóban. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet ez az, ami még az edzésnél is fontosabb számára, hiszen tudtommal ő már nem lépett fel, hanem csak trénerként dolgozott itt. De ráhagytam, inkább nem kérdezősködtem. Így viszont kissé lazább lett a napom, és nem terveztem, hogy ebéd előtt visszamennék a többiekhez. Mivel még csak fél tizenkettő volt, és a lányok csak egy óra múlva számítanak rám, összeszedtem a cuccomat, és leültem a nézőtér egyik székére, felraktam a lábam az előttem lévő ülésre, és pihentem egy keveset. Bár már kezdtem hozzászokni a kimerítő mindennapokhoz a cirkuszban, még mindig el tudott fárasztani egy-egy edzés.