Il Capitano /Befejezett/

Félician Betranche

Félician feldúltan járkált fel-alá a kétszobás lakása nappalijában, csak néha állt meg egy-egy lélegzetvételnyi pillanatra. A háttérben a francia állami tévé adása ment, az egyetlen francia csatornáé, amit az Államokban fogni lehetett. Ezt is csak azért nézte, hogy ne felejtsen el véglegesen franciául, bár nem mintha olyan keveset beszélne mostanában az anyanyelvén. Hiszen a családján és pár régi barátján kívül nem sokan álltak vele szóba.

Levetette magát a kanapéra, a távirányító után nyúlt, és lehalkította a tévét, a hadaró műsorvezetőbe fojtva a szót. Idegesen beletúrt fekete hajába, majd a bekötött bal karjára révedt a tekintete, ami most tehetetlenül pihent az ölében. Nem, elvileg nem tört el, csak csúnyán megrándulhatott, legalábbis a kórházban ezt mondták, miután megröntgenezték. És agyrázkódása sincsen, csak a pillanatnyi sokktól lehetett kába, de mindenesetre eléggé fájt az a pont a fején, ahol beütötte. Szóval semmi komoly.

Viszont ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne léphessen fel a következő műsorban, és a szólótrapéz számát, ami már olyan jól ment az edzésen, töröljék. Marcelli azonnal, mérlegelés nélkül hozta meg ezt a döntést, mikor meghallotta, hogy mi történt, hiába erősködött neki, hogy egy hét alatt összeszedi magát, és tudja folytatni az edzést. Az igazgató meggyőzhetetlen volt, azt hozta fel érvnek, hogy ő túl sokat akar szerepelni, és most végre mások is lehetőséget kapnak, hogy megmutassák a tudásukat. Egy hónap kényszerpihenőre küldte elvileg a karja miatt, de tudta, hogy ez azért van, mert Marcelli ki nem állhatja őt, amióta a cirkuszhoz érkezett. Pedig ő nem tett semmi rosszat!

Ép kezébe temette az arcát, és igyekezett megnyugodni és nem gondolni a következményekre. Az igazgató ezzel elérte azt is, hogy kivívja az innen több ezer kilométerre élő apjának a nemtetszését. Ismerte már annyira, hogy amint meghallja a hírt, iszonyatosan dühös lesz, és addig jár a nyakára, amíg kénytelen nem lesz visszakönyörögni magát a műsorba. Hiszen hogy néz ki az, hogy a Cirque National du France igazgatójának a fia nem lép fel egy műsorban? Különben is, Monsieur Betranche mindig megkapja, amit akar. Neki nem lehet nemet mondani.

Félician biztosra vette, hogy az apja már tud a balesetéről, és csak arra vár, hogy ő felhívja. A hírek ilyen körökben gyorsan terjednek, és a férfi gyakran keresi Marcellit, hogy megtudakolja, mi van a fiával. De persze nem apai szeretetből.

Az órájára pillantott. Este fél nyolc, ami azt jelenti, hogy Párizsban már bőven éjszaka van, de ez őt nem akadályozza meg abban, hogy túl legyen azon a híváson. Köztudott, hogy az apja alvászavarokkal küzd, és biztosra vette, hogy ilyenkor is ébren van.

Nagy levegőt vett, és igyekezett legyűrni a feltörő pánikot. Próbált nyugodtnak maradni, de érezte, hogy megremeg kezében a telefon, miközben a számot tárcsázta. A vonal hosszan kicsengett, és már-már kezdett reménykedni, hogy nem veszik fel, amikor váratlanul beleszólt az oly ismerős hang.

- Oui?

Egy pillanatra fogalma sem volt, hogy mit mondjon, a szíve hevesen ostromolta a bordáit. De nem tehetett mást, jobb, ha mindent elmond töviről-hegyire. Az apja elől nem tanácsos elhallgatni semmit.

- C'est moi, Félician. - Végtelenül lassan szólt bele a telefonba, és hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább mégse hívta volna fel.

- Á, fiam! Már vártam a hívásodat. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idődbe fog telni, mire elmondod nekem, hogy micsoda szégyen ért téged ma. De látom, hogy nem sokba, ez mindenképpen dicséretes.

- Apa, én sajnálom... - mentegetőzött, de már ahogyan ezt kimondta, rájött, hogy hiábavaló minden próbálkozása.

- Ne mondj semmit, tudom, hogy mélységesen sajnálod ezt a szörnyű hibát, amit annak ellenére követtél el, hogy megígérted, hogy a lehető legkeményebben fogsz edzeni.

- Én keményen edzettem, de...

- Nem eléggé, fiam! Ennél több lenne elvárható tőled. És ha nem akarod, hogy szégyenben maradjak idehaza miattad, holnap szépen bemész Marcellihez, és sűrű elnézések közepette megkéred, hogy rakjon vissza a műsorba. Ezzel az előadással turnézni fog menni a társulat Amerikába és még ide Európába is, így az a legkevesebb, hogy szerepelsz benne.

- De kényszerpihenőre küldött! - fakadt ki Félician.

- Nem érdekel, megoldod valahogyan! Felnőtt vagy, az ilyennek nem kellene gondot okozzon! Ne feledd, nem csak a te hírneved, az enyém is kockán forog! Legközelebb nem szeretnék ilyenről hallani!

Félician nagyot sóhajtott, és összefacsarodott a szíve. Az apja ezzel elintézettnek tekintette az ügyet, és akármit is mond, nem fogja őt érdekelni. Már előfordult, hogy sérülten lépett fel miatta, és csak Betty csodaszereinek és a gyors regenerálódó képességének köszönhette, hogy nem dőlt ki hónapokra.

Mielőtt a férfi köszönés nélkül letette volna, még gyorsan beleszólt.

- Vic ott van?

- Nem, Victoire hazautazott Salón-de-Provence-ba, ha éppenséggel nem közölte volna. És különben is, ne rajtam keresd a céges telefonon.

Azzal lecsapta, és Félician egyedül maradt a keserűséggel és a viharzó gondolatokkal, amelyek szinte szétfeszítették az elméjét. Hát ez az apja. Akivel kínszenvedés minden perc.

Összekuporodott a kanapén, kikapcsolta a tévét, hogy végre teljesen magára maradhasson a félhomályban. Ez így megy, amióta csak idejött. Neki kell a legjobbnak és legügyesebbnek legyen, aki soha nem hiányozhat egyik előadásból sem. Akinek a jövő nagy ígéretének kell lennie, és hatalmas karriert kell itt befutnia Amerikában, különben kockára teszi az apja hírnevét odahaza. Úgy érezte, soha nem fog kiszabadulni ebből - örök börtön neki ez a cirkusz.

Néha nem értette, hogyan tudja őt az apja ilyen könnyedén a markában tartani. Monsieur Betranche kegyetlen és hidegszívű ember volt, különösen azóta, hogy ő lett a Francia Állami Cirkusz igazgatója, de mégiscsak több ezer kilométerre volt tőle. Olykor feltámadt benne a gondolat, hogy ki tudná cselezni, és ki tudna szabadulni a béklyójából, és már-már édes terveket kezdett szőni, hogy mihez kezdjen, hova menjen, ha már nem térhet vissza Franciaországba. Aztán azonban a valóság újra és újra észhez térítette. Minden, amit elért ebben az idegen országban, az apja segítségével történt. Ő segített neki állást szerezni egy már megkopott hírnevű, de még mindig rangos cirkusznál, ő vett neki házat, ő támogatta, hogy elkezdje itt az életét. Ha megszakítana vele és a családjával minden kapcsolatot, az a biztos kilátástalanságba sodorná.

Az apja nem volt mindig ilyen. A gyermekkora boldognak és felhőtlennek volt mondható, habár már hét éves korától keményen edzett, és a versenysport tette ki a napjai nagy részét. Nagyjából kilenc éves lehetett, amikor egy csapásra megváltozott minden. Apja hosszabb időre elutazott, és amikor visszatért, rá sem lehetett ismerni. Goromba és rideg lett, és attól kezdve ellenkezést nem tűrve vette kézbe gyermekei karrierjét, szembemenve felesége akaratával is. Valami súlyos titok lappang azóta is a családban, de akárhogy is puhatolózott, sosem tudott rájönni, hogy mi, pedig biztos volt benne, hogy az édesanyja tudja. És ez a titok azóta is mérgezi mindannyiuk életét.

Fáradtan és a gondolatoktól zaklatottan eldőlt a kanapén, és eszébe jutott, hogy ha akarna, se tudna beszélni holnap Marcellivel, hiszen hálaadáskor senki sincsen benn a cirkuszban. Ilyenkor minden amerikai ünnepel, csak ő van otthon. Egyedül.

És Vic otthon van, ő pedig oly messze tőle. Pedig oda tartozik ő is a messzi Provence-ba, ahol született, nem ide, ebbe a poros, szürke világvárosba, nem ebbe az országba, nem erre a kontinensre. De ki tudja, lehet, hogy soha nem mehet haza innen.