Il Capitano /Befejezett/

Rosa Rayne

- Nem, én ezt nem teszem meg!

Rosa Rayne idegesen ült a negyedik emeleti igazgatói iroda kényelmetlen székében, és a vele szemben levő Angelo Marcellit fixírozta, aki azonban háttal állt a falnak, így Rosa nem láthatta az arcát, vagy a reakcióit. Saját kimondott, vagyis inkább kiabált szavai még ott visszhangoztak a fülében, és nagyon kíváncsi lett volna, hogy az igazgató mivel is hozakodik most elő. De Marcelli csak bámult ki az irodája ablakából Manhattan Beachre, és nem úgy tűnt, hogy bármit is akarna hozzáfűzni a dologhoz.

- Nem érted, Angelo? Én ebbe az egész dologba nem akarok belefolyni!

- De miért, Rosa? – Marcelli olyan hirtelenséggel fordult meg, hogy kis híján felborította az irodai székét, és erőteljesen rácsapott az asztalra. – Mi bajod van Sofival?

- Nincs semmi bajom vele. – Rosa érezte, ahogyan összerezzen és a hangja elvékonyodik. Ez nem lehet, össze kell szednie magát, mert megint olyan dolgokba fogják belevinni, amit nem akar. – Csupán nem akarok részt venni ezekben a dolgokban! Tudod, mi történt tizenkét évvel ezelőtt! – Már ő sem bírta tovább, felpattant, és miközben beszélt, idegesen járkálni kezdett a szobában, szemét mindvégig Marcellin tartva.

- Nagyon jóban voltam annak idején Zviaddal, az ő és a cirkusz sikerét személyes ügyemnek tekintettem! - Rosa hangja egészen elhalkult, érezte, ahogyan megrohanják az érzelmek. Hiába igyekezett, sohasem tudott erről a témáról objektíven és érzelemmentesen beszélni, még ennyi év után sem.

- Mélyen érintett a halála, hiszen karrierje elejétől fogva ismertem, nagyon közeli barátja voltam, és sok műsorban szerepeltem együtt vele. Annyira szíven ütött, ami vele történt, hogy évek múltán sem tudtam kiheverni! És most nem akarom azt végignézni, hogy ugyanaz történik a lányával, ami annak idején vele!

- Ez nem igaz! – kiáltotta dühösen Marcelli. – Csak annyira kértelek, Rosa, hogy legyél az edzője, amíg a nyitószámban szerepel! Semmi másra!

- De nem látod, hogy ugyanaz lesz a sorsa, mint az apjának? – Rosa igyekezett mélyeket lélegezni és lecsillapodni. A veszekedés nem vezet semmire. Ismerte már olyan rég Marcellit, hogy tudja, vele csak a józan ész nyelvén lehet beszélni, és csak racionális érvekkel lehet meggyőzni. Már pedig belátásra kell bírnia az igazgatót, a cirkusz és nem utolsó sorban a lány érdekében is. Ez nem mehet így tovább.

- Olyan vagy, mint az édesapád volt, Angelo – mondta Rosa higgadtan, és szemét a férfira szegezte. – Giuseppe Marcelli is pontosan ugyanazt tette Zviaddal, mint amit most te teszel Sofival. A legjobb számokat adta neki, a legnagyobb versenyekre küldte, a legjobb partnerekkel rakta össze, úgy kivételezett vele, ahogyan csak tudott, már a legelejétől kezdve. Meglátta Zviadban a tehetséget, és ezt igyekezett minél jobban kihasználni. De látod, hova vezetett mindez? Zviad meghalt, még mielőtt betöltötte volna a harmincat.

- Ne beszélj az apámról! – Marcelli vonásai megkeményedtek, felállt, majd ismét az ablak felé fordult. – Te is tudod, hogy én nem vagyok olyan, mint ő. Megfogadtam, hogy vigyázok Sofira, ahogyan csak tudok, és ehhez tartom is magam attól fogva, hogy megláttam őt a válogatón. Nem azért adom neki a nyitószámot, mert kivételeznék vele, hanem azért, mert érdemesebbnek tartom őt rá, mint Violetet.

- Tudod, hogy ez nem így van. – Rosa érezte, hogy az idegesség újból erőt vesz rajta. Hogy elterelje a figyelmét, ökölbe szorította a kezét, és körmeit mélyen a tenyerébe vájta. Mindig hatásos módszernek bizonyult, ha meg kellett nyugodjon. – Különben sincsen még azon a szinten, hogy meg tudná csinálni!

- De lesz, ha foglalkozol vele, és edzed őt! Hidd el, Sofiban nagy lehetőségek rejlenek! Ő lehet a cirkusz következő sztárja! – Marcelli szemét a nőre szegezte, és Rosa már-már úgy érezte, átható pillantásával átfúrja őt. Tudta jól, hogy nem maradt sok választása, az igazgató előbb-utóbb valamilyen módszerrel ráveszi őt, hogy legyen Sofia Toroshvili edzője, legyen az akár tisztességes, akár tisztességtelen. Egy pillanatra elfogta a félelem, ahogyan látta a férfi szemében a már-már őrülettel határos mániákus elszántságot, és belegondolt abba, mint már oly sokszor, hogy jó kezekben van-e az Il Capitano. Nem először érezte azt, hogy Marcelli már képtelen arra, hogy megfelelően vezesse a cirkuszt.

- Akkor sem vállalom – mondta egy kis szünet után, és saját maga is meglepődött, hogy milyen nyugodtan és némileg közömbösen csengett a hangja. – Nem akarom, hogy Sofia Toroshvili legyen az újabb mártír.

Marcelli sóhajtott, és lerogyott az asztala mögött levő irodai székébe.

- Látom, Rosa, nem tudunk megegyezni. Úgy vélem, nem értetted előző szavaimat.

Rosa tüntetően elfordította a fejét, és nem válaszolt. Felkapta a szék támláján lógó táskáját, az asztalon heverő nagy köteg lapot és mindenféle iratot, amelyek a következő műsor produkcióinak, díszleteinek és jelmezeinek tervezeteit tartalmazták, és menni készült. Ő részéről befejezettnek tekintette a vitát, bár borzalmasan feldúlta ez az egész, és mélyről feltörő szomorúságot érzett magában. Kezdte átkozni a napot, amikor Sofia megjelent a válogatón, és egy csapásra felkavarta a cirkusz eddig oly megszokott légkörét. Azóta lett mindenki ilyen különös; Sergej titkolózó, Violet undok és Angelo pedig megszállott. Azt kívánta, Zviad Toroshvili lánya bárcsak sose jött volna a Capitanóba.

És némileg sajnálta is, hiszen tudta, hogy a lánynak sosem lesz egyszerű élete a cirkuszban.

Már éppen köszönés nélkül távozott volna, amikor Marcelli, aki eddig szótlanul meredt a semmibe az íróasztala mögött, váratlanul megszólalt.

- Rosa, várj!

A nő megállt az ajtóban, és kíváncsian az igazgatóra meredt.

- Ha csak attól félsz, hogy esetleg Sofitól túlságosan sokat várnék el, és ezzel ártanék neki, akkor most megígérek neked valamit, amit nem sokkal ezelőtt az anyjának is megígértem. – Marcelli újfent felállt a székéből, és közelebb lépett hozzá. – Megígérem, hogy vigyázni fogok rá, és nem engedem semmi olyan veszélyes mutatvány közelébe, ami nem felelne meg az ő szintjének, vagy ami során baj érhetné őt. Gondját viselem, és egyengetni fogom a karrierjét, amíg csak itt dolgozik az Il Capitanóban. És ez ígéretemet nem fogom megszegni soha. Szavamat adom.

Rosa szemébe könnyek szöktek. Ezt mintha már hallotta volna valahol, valamikor, valakitől. Annak idején Giuseppe is megígérte, hogy vigyázni fog Zviadra, amikor a grúz ifjú tinédzserként a cirkuszhoz szegődött. Hogy aztán megszegje újra és újra.

Ekkor azonban belé hasított a felismerés. Hiszen ha ő Sofi mellett lenne, akkor talán megvédhetné valamennyire Marcellitől, és megakadályozhatná, hogy a lánynak is ugyanaz legyen a sorsa, mint az apjának.

Idegesen letörölte a szeme sarkából a könnyeit, és csak ennyit mondott.

- Rendben, Angelo, vállalom, de csak a következő műsor edzéseire. És megígérhetem neked, hogy szavadon foglak, amíg csak módomban áll!