Il Capitano /Befejezett/

37. fejezet

- Az előadásnak fél kilenckor van vége, ha kilenckor ugyanitt találkozunk, az nekem tökéletes - kiabáltam előre anyának, aki a vezetőülésen ült, miközben kibányásztam a cuccomat a csomagtartóból.

- Rendben kicsim, itt leszek. Sok sikert neked - préselte ki magából összeszorított ajkakkal köszönésképpen, és megeresztett felém egy feszült mosolyt.

- Neked pedig jó randit - válaszoltam mosolyogva, mire anya égnek emelte a szemét.

- Mondtam, hogy nem randizunk, csak megiszunk Billel egy kávét - mondta nyomatékosan, mire én csak megvontam a vállam, és felkaptam a nehéz edzőtáskámat. Integettem neki, majd a keskeny utcákon át az Il Capitano felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy habár anya nekem azt mondja, hogy nem randevú, valamilyen szempontból mégis annak tekinti. És abban is, hogy kezd többet érezni Bill iránt, mint szimpla barátság, amit még talán magának sem mer bevallani.

Anya, habár hajlandó volt engem elhozni, ez alkalommal is három utcányira állt meg az Il Capitanótól. Még mindig foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem szándékszik közelebb menni ahhoz a helyhez, ahol apa meghalt. Azt hiszem, ez már nem is fog soha megváltozni, és nem is erőltettem, hogy másként legyen. Akármit is teszek, ő mindig a múltban fog élni, és soha nem fogja tudni elfelejteni apát.

Jó öt perces sétámba tellett, mire a fák rügyező ágai között megpillantottam a cirkusz épületének szürke homlokzatát és a rajta kifeszített óriásplakátot, amely szerint a ma esti előadás elkalauzol minket a csodák birodalmába. A bejárat előtt a jegypénztáraknál már most, egy órával a műsor kezdete előtt pár méteres sor kígyózott, a tömegben pedig rengeteg gyereket véltem felfedezni. Elmosolyodtam, majd a bejáratot kikerülve a parkon át a hátsó művészbejáró felé vettem az irányt. Eszembe jutott, hogy amikor kicsi voltam, én is imádtam a cirkuszt, és minden vágyam az volt, hogy valaha én is ott állhassak a porondon, és egyszer nekem szóljon a közönség elismerő tapsa. Olyan hihetetlen volt még mindig számomra, hogy ez ma már a valóság.

Nagyot dobbant a szívem, amikor észrevettem Felt a hátsó bejáratnál. Istenem, hát megvárt? Amikor felhívott, hogy hamarabb megérkezett, biztosra vettem, hogy azonnal bement átöltözni, és csak majd valamikor az előadás közvetlen kezdete előtt tudunk találkozni. Ahogyan ő is megpillantott, mosolyra húzódott a szája, elindult felém.

- Szia! - köszöntem, mire ő köszönés helyett hosszan megcsókolt.

- De jó, hogy itt vagy, Sofi - mondta még mindig mosolyogva, és kisimított egy tincset az arcomból.

- Sokáig vártál rám?

- Ugyan, dehogy - válaszolta, miközben elvette tőlem a nehéz edzőtáskámat, és kinyitotta előttem az üvegajtót. - Még időben vagyunk.

A vállára vette a táskám, kézen fogott, és elindultunk a hosszú folyosókon az öltözők felé. Az épületben ezúttal is a jól megszokott zsúfoltság fogadott, amelyet csak tetézett, hogy egy húsz fős fehérorosz csoport is érkezett ma hozzánk, akik a következő előadástól fognak vendégszerepelni. A folyosón lépten-nyomon idegen emberekbe botlottunk, akik bizonyára a vendégtársulat edzői, kísérői, vagy artistái lehettek, és akik ma eljöttek megnézni a mi műsorunkat. Amint elhaladtunk mellettük, leplezetlenül megbámultak minket, és hevesen gesztikulálva hadartak valamit egymásnak. Megszorítottam Fel ujjait, és egyenesen előre pillantottam, igyekezve nem tudomást venni róluk. Az tény, hogy a fehéroroszok világhírű artisták, de valamiért a hideg is kirázott a fagyos, már-már barátságtalan tekintetüktől.

- Szerintem lenéznek minket - mondta fojtott hangon Fel, miután elhagytuk őket, és megérkeztünk az öltözők folyosójára.

- Honnan veszed? - kérdeztem csodálkozva.