Il Capitano /Befejezett/

35. fejezet

Hát ilyen lenne a szerelem? Ilyen észveszejtően felkavaró, lelkem legmélyéből fakadó, őrült érzés? Annyiszor hallottam már dalokban megénekelve, versekben rímbe szedve, filmekben, színházban eljátszva, de soha egyetlen pillanatig sem gondoltam bele, hogy milyen is lesz, ha egyszer én magam is átélem. Milyen lesz majd az, ha egyszer igazán, tiszta szívemből szeretni fogok valakit.

Zsibbadtan ültem az ágyam mellett a padlón, szemben a fal mellé támasztott egész alakos tükrömmel, és hitetlenkedve bámultam a tükörképemet. Magamra se ismertem, mintha nem is én lennék, mintha már nem ugyanaz nézne velem farkasszemet, aki pár hónappal ezelőtt voltam. Úgy megváltoztam... Ha belenéztem a tükörbe, egy szüntelenül mosolygó, kipirult arcú lányt láttam, aki annyira nem hasonlított önmagamra.

Boldog voltam. Annyira, mint talán még soha az életben.

A szerelem ugyanakkor átok is volt egyszerre. A nap minden egyes percében rá gondoltam, még éjszaka is vele álmodtam. Szinte óránként lestem a facebookomat, vagy a telefonomat, hogy nem írt-e, és mindig a csalódottság keserű hullámai söpörtek végig rajtam, amikor megpillantottam az üres leveles fiókom. De hát persze, miért is írna? Nincs olyan dolog, amelyet ne beszéltünk volna meg a főpróba előtt, más oka pedig nem volt, hogy keressen engem. De mégis, minden alkalommal, amikor a gép elé ültem, vagy a mobilomat a kezembe vettem, reménykedtem, hogy találok tőle egy üzenetet.

Összegörnyedtem a földön, és fejemet térdemre hajtottam. A gyomrom szüntelenül liftezett, mintha ezernyi pillangó ragadt volna odabent, és járta volna a maga táncát, a szívem hevesebben kalapált, mint szokott, végtagjaim pedig enyhén remegtek. Eleinte még próbáltam enyhíteni ezeken a furcsa érzéseken, de mostanra már feladtam a harcot ellenük. Tudom, hogy csak akkor leszek újra jobban, ha vele lehetek.

Már csak egy napot kell kibírnom. Holnap vasárnap, azután pedig hétfő, és újra találkozunk. Számoltam addig a perceket, és akárhányszor az órára pillantottam, mindig megkönnyebbültem kissé, hogy milyen gyorsan múlik az idő.

A szerelem olyan volt, mint egy orvvadász; szépen lassan cserkészett be, majd váratlanul rám rontott, leterített, és kiforgatott önmagamból. Sosem vallottam be magamnak, hogy már régebb óta éreztem iránta valamit, és talán sokáig én magam sem tudtam, hogy mi ez a különös érzés, ami elfog, ha a közelében vagyok. Ez nem is csoda; hiszen sosem szerettem igazán senkit. De mégis, mikor péntek este, ott álltunk a nappaliban egymással szemben mélyen egymás szemébe nézve, valami végérvényesen megváltozott bennem. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy szeretem őt igaz szívemből, úgy, mint még soha senkit. És ha bár nem történt semmi közöttünk azon az estén, hiszen a vihar hamar elcsendesedett, ő pedig, ahogy megnyitották a parti utat, hazahozott engem, tudtam, hogy viszontszeret. Láttam minden mozdulatán, éreztem a hangján, láttam sötétbarna szemének csillogásán. Talán most ő is ugyanúgy vágyakozik irántam, ahogyan én őiránta, és ugyanúgy számolja a perceket, mint én.

Annyira félreismertem őt! Ellenszenvesnek tartottam, utáltam, és nem akartam vele együtt dolgozni, pedig ha tudtam volna, hogy milyen is ő valójában... Azt hiszem, nála kedvesebb és figyelmesebb srácot keresve sem találhatnék a világon. Talán ő az, akit mindig is kerestem, akiről annyit álmodoztam. Az igaz lelki társ.

Anya előtt azért igyekeztem visszafogni magam, és valamennyire kontrollálni zabolátlan érzelmeimet. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy szerelmes vagyok, mint ahogyan azt sem, hogy többet tudjon meg Felről. Valamiért úgy éreztem, ez az egész csak rám tartozik, senki másra, beleértve Miát, vagy akárki mást a cirkuszból. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba tini, aki védelmezni akarta az ő kis titkát mindenkitől. A szerelem már csak ilyen. Mindenkiből eszét vesztett tinédzsert farag egy időre.