Il Capitano /Befejezett/

12. fejezet

Tom arccal előre landolt a védőhálóban, amely sokáig lengedezett még a súlya alatt, és nem mozdult. Még a zene is elhallgatott, és a társai elborzadva nézték a magasból, hogy mi történt vele. A nézőtér egyszerre kiáltott fel, és ez a kiáltás most nagyon is félelemmel teli és valóságos volt, nem a csodálat és áhítat váltotta ki. Borzasztóan megijedtem, és felálltam a helyemről, hogy jobban lássam az eseményeket. Jeges rémület árasztotta el a bensőmet, hiszen valahol legbelül tudtam, hogy ez fog történni. Már akkor láttam, hogy nem stimmel valami, amikor utolsónak elindult felfelé a létrán.

Hatalmasat sóhajtottam, amikor megláttam, hogy a fiú nagyon lassan megmozdul, és két technikus rohan oda hozzá, hogy lesegítsék a hálóról. Nagyon óvatosan és bizonytalanul mozgott, ahogyan leugrott a talajra. Biztos voltam benne, hogy egy pillanatra még az eszméletét is elveszíthette a sokktól, hiszen meglehetősen kábának tűnt. A közönség elborzadva nézte, ahogyan ketten kitámogatták a színpadról, sokak arcán őszinte félelem, és együttérzés tükröződött, ahogyan a távozó, megtört artistát nézték. Tom eltűnt két kísérőjével együtt a színfalak mögött, és kisvártatva újra felhangzott a kísérteties zene. A nézők alighogy ocsúdtak fel az iménti ijedtségtől és sokktól, a magasban lévő artisták ismét mozgásban voltak, hogy befejezzék a számot. Nem volt más választásuk, hiszen a shownak folytatódnia kellett.

Nekem viszont eszem ágában sem volt megvárni, hogy véget érjen a műsor. Átverekedtem magamat a széksoron, – az emberek nem kis bosszúságára - kirohantam a bejárati ajtón, amelyet a műsor alatt gondosan csukva tartottak, és elrobogtam az öltözők irányába. Tomot egészen biztosan oda vitték, és nekem tudnom kell, hogy mi történt vele. Hiszen a barátom volt, nem hagyhattam csak így itt egy szó nélkül! Ezen kívül pedig rettenetesen aggódtam érte. El tudtam képzelni, milyen borzalmas lehetett lezuhanni onnan a magasból. Jobb, ha ilyenkor van mellette valaki.

Ahogyan leszaladtam a lépcsőn, és befordultam a sarkon a folyosóra, hangok ütötték meg a fülemet. Hamar felismertem Kelly aggodalomtól rekedt hangját, és még talán egy tucatnyi más ismerőst is. Szinte berontottam a folyosó egyik férfiöltözőjének a félig nyitott ajtaján, ahova Tomot behozták, és megpillantottam őt még mindig kábán, összetörten ücsörögni az egyik széken. Kelly ijedten pillantott fel rám, de azonnal meg is nyugodott, amikor meglátta, hogy csak én vagyok az. Még mindig a csillogó-villogó fellépő ruháját viselte, és aggódó arckifejezéssel méregette Tomot, aki úgy tűnt, hogy észre se vette, hogy bejöttem az öltözőbe. Csak bámult maga elé meredten, és senkihez sem szólt egy szót sem.

- Hogy van? – kérdeztem óvatosan, mikor Kelly maga mellé húzott. Mivel nem tudtam jobbat, leültem mellé a földre, közben pedig lopva Tomra pillantottam.

- Nem túl jól. Szerintem elég nagy sokk érhette. Mindjárt megérkezik Betty, és majd ő megvizsgálja alaposan, és eldönti, hogy mi legyen. De különben úgy néz ki, semmi baja nincsen. Legalábbis testileg – mondta óvatosan.

- Még jó, hogy ott volt a védőháló – szólalt meg egy magas srác, akit tudtam, hogy Adamnek hívják. – Eredetileg úgy terveztük, hogy védőháló nélkül hajtjuk végre a mutatványt.

- De Adam, tudod, hogy ez tilos – korholta Kelly, és valamiért jelentőségteljesen rám pillantott. Elszorult a torkom egy pillanatra, és igyekeztem nem rá nézni, helyette inkább felálltam, és óvatosan Tomhoz mentem. A fiú rám emelte szomorú, világoskék szemét, de nem szólt egy szót sem. Ösztönösen kinyújtottam a karjaimat, és az izmos mellkasa köré fontam. Viszonozta az ölelésemet, és óvatosan magához húzott. Éreztem, hogy még mindig remeg az ijedtségtől, és próbáltam lecsitítani kissé.