Il Capitano /Befejezett/

2. fejezet

Hason feküdtem az ágyamon, arcomat a párnámba temettem. Hogy lehettem ekkora idióta? Iszonyatosan hasogatott a bal lábam, és azt hittem, minden egyes nyilallással kiszakad egy darab a bokámból. Biztos voltam benne, hogy szilánkokra tört, és vége a még el sem kezdődött karrieremnek.

Nagyon utáltam magamat, amiért annyira lekötötte a gondolataimat a nő mondandója, és nem figyeltem eléggé az ugrásra. Már akkor éreztem, hogy valami baj van, amikor felálltam a homokból, ahová fenékre érkeztem, és a körülöttem állókat igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi bajom. A bal lábam borzasztóan fájt, amikor megpróbáltam rálépni, annyira, hogy majdnem összecsuklott alattam. Igyekeztem minél gyorsabban lelépni a parkból, így gyorsan elköszöntem a nőtől és elindultam haza, pedig még szívesen beszélgettem volna vele. Többet akartam megtudni az Il Capitanóról, de a fájdalom csak egyre fokozódott, és nem bírtam volna ki, ha nem jövök haza.

Feltápászkodtam az ágyamról, és szemrevételeztem a bokámat. Szörnyen nézett ki. A vizes borogatástól most már némiképp lelohadt, de még így is nagyon csúnya volt. Óvatosan leemeltem róla a kendőt, belemártottam a hideg vízbe, majd visszatekertem a lábamra. Az égető fájdalom némileg enyhült, ahogy a vizes anyag érintette a bőrömet. Szinte magam előtt láttam anya kárörvendő arcát, amikor hazaér és meglátja állapotomat. Mindig mondogatta, hogy majd meglátom, egyszer ki fogom valamimet törni egy mutatvány közben. Lehet, hogy ezúttal igaza van.

Különben is, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak majd neki, amikor megérkezik. Gondoltam arra, hogy alvást színlelek, de mivel csak olyan hét óra körül lehetett, ez eleve rossz ötletnek tűnt. Másrészt megígértem anyának, hogy kitakarítok, sőt, főzök is magamnak valamit, de ebből egyik sem valósult meg. Bosszankodva hallgattam üres gyomrom méltatlankodó korgását, és roppant dühös voltam magamra, amiért így elrontottam a napomat, Biztos voltam benne, hogy a holnapi sem lesz örömtelibb. Valószínűleg el kell majd menjek orvoshoz, mivel a bokám nem fog meggyógyulni magától. Ez külön procedúra lesz holnapra, újra mehetek be a városba, ezen felül valószínűleg anya megjegyzéseit is kell egész nap hallgassam, amiért ilyen béna voltam. Belefúrtam a párnába az arcom. Ez a hetem már úgy el van szúrva, ahogyan csak lehet.

Végére sem értem gyászos gondolataimnak, amikor kulcscsörgést, majd az ajtó nyikordulását hallottam odalentről. Elhatároztam, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és akkor talán anya nem veszi észre, hogy lesérültem. Nem akartam, hogy megtudja, hogy mi lett a bokámmal, viszont színlelésben sosem voltam valami jó. Ha más nem is, a fájdalmas grimaszba torzult arcom mindenképp elárulja, hogy baj van.

- Szia, szívem! – köszönt anya jó hangosan.

- Szia – válaszoltam, de hangom révetegen és kissé erőltetetten hangzott. Megpróbáltam felállni az ágyról, de azonnal visszahuppantam ülő helyzetbe. Bokám fájdalmasan sajgott, és szemlátomást tiltakozott az ellen, hogy bárhová is menjek. Nagy nehezen elvonszoltam magam az ajtóig, és leültem a lépcsőfeljáróba.

- Milyen volt a napod?

- Egész jó. Neked?

- Elég fárasztó. Sokat kellett segítsek Billnek, hiszen most érkezett egy csomó új könyv a kereskedésbe. Tudod, beszerzett sok mindent, és... Hát neked mi bajod?

Anya megállt a lépcső alján, és aggódó arccal nézett fel rám. Gondolom, azonnal kiszúrta, hogy olyan furcsán tartom a bal lábamat, és valószínűleg a fájdalmas grimaszból is leszűrhette, hogy mi a helyzet, amit eddig kétségbeesetten próbáltam eltüntetni az arcomról.

- Se... Semmi különös!

- Még hogy semmi különös! Akkor nem így néznél ki! Te jó ég! – Anya gyorsan felszaladt a lépcsőn hozzám, én pedig feltápászkodtam, és visszamásztam az ágyamra. Igyekeztem a lábamat ügyesen elrejteni, de anya előtt nem járhattam sikerrel. Ő azonnal kiszúrta, ha nem volt valami rendben.