Il Capitano /Befejezett/

23. fejezet

Sziasztok!

Ezen a héten sajnos nem sok időm lesz az írással foglalkozni, így úgy döntöttem, hogy már hamarabb, még így a hosszú hétvégén meghozom a következő részt. Viszonylag rövidke lett, legalábbis rövidebb, mint az eddigiek, de annál több izgalmat tartogat, jó szórakozást hozzá! :)

***

A műsor után rengeteg gratulációt kaptam, még Marcelli is odajött hozzám személyesen, és vagy egy percig örömtelien szorongatta a kezem.

- Látod, Sofia, mindig is tudtam, hogy megcsinálod! Komolyan, mint az apád, Sofi, mint az apád! A tehetségedet egészen biztosan tőle örökölted!

Örültem, hogy az első előadáson jól szerepeltem, de ez még nem volt ok arra, hogy elbízzam magam, és a következőn elszúrjak valamit. Így másnap ugyanolyan idegesen érkeztem meg a cirkusz épületébe, és ugyanúgy attól rettegtem, hogy valamit rosszul fogok csinálni, akárcsak tegnap.

- Meg kell tanulnod kezelni a stresszt, Sofi! – Velem szemben Rosa Rayne ült az üres öltözőben, és próbált nyugtatni az előadás előtt jó negyed órával, miután megérkeztem a bemelegítésről, és az öltözködéssel is végeztem. Már egy ideje a lelkemre beszélt, de kötve hiszem, hogy használt volna bármit is, hiszen ugyanúgy feszült voltam, mint eddig. Szántam edzőmet, hiszen ő minden tőle telhetőt megtett, és nem volt szívem elmondani neki, hogy hasztalan minden próbálkozása.

- Még nagyon sok ilyenben lesz részed. Ha turnézni mész majd, hetekig lesznek egyfolytában fellépéseid, talán napi több is, és ez lelkileg nagyon megerőltető lesz így számodra.

- Tudom, de... - Nem tudom, mit is mondhattam volna, és ahogyan megpillantottam az arcomat a tükörben, döbbenten konstatáltam, hogy falfehér vagyok. Tényleg ötletem sem volt, hogy mitől lettem ennyire ideges. Hiszen tegnap jól ment minden, megmutattam, hogy igenis van helyem a műsorban. De ma valahogy olyan rossz előérzetem volt. Valami volt a levegőben.

- Erre még nem is gondoltam – mondtam halkan, közben Rosára néztem.

- Ez minden kezdő artista problémája, de végül mindannyian úrrá lettünk a szereplés miatti félelmünkön. Te is ugyanúgy képes leszel rá, csak időt kell adnod magadnak.

- Nem hiszem, hogy le tudnám küzdeni – mondtam rekedten, és belegondoltam, hogy hány és hány előadásom lesz még remélhetőleg a karrierem során. Csak remélni mertem, hogy egyszer el fog múlni ez a kínzó lámpaláz.

Egy darabig csendben ültünk, majd váratlanul megszólalt Rosa telefonja. Egy pillanatig furcsa kifejezéssel az arcán nézte a kijelzőt messzire eltartva magától, majd gyorsan felpattant.

- Ezt muszáj felvennem, Sofi! - Azzal kiviharzott az öltözőből, és magamra hagyott. Én csak meredtem magam elé, és most, hogy magam maradtam, kezdett csak igazán elhatalmasodni rajtam a pánik. Próbáltam minden felesleges gondolatot kizárni a fejemből, miközben fél szemmel az órára pillantottam néha. Még tizenhárom perc. Még tíz. Az idő rohamosan telt, miközben egymagam ücsörögtem az üres öltözőben. Fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek a többiek, Zoya, Nada vagy akár az akrobatika csoport tagjai, akikkel osztozom a helyiségen. Csak Cindyt láttam, aki azonban olyan gyorsan el is tűnt, amilyen hamar felbukkant, így egy jó fél órája egyedül voltam, csak Rosa jött be hozzám látogatóba. Megfordult a fejemben, hogy talán megkeresem Miát és Kellyt, de eszembe jutott a tegnapi esetünk Tommal. Úgy döntöttem, jobb, hogyha most egy időre elkerülöm őt.

Rosa már elment egy ideje, így reménykedve kaptam fel a fejem, amikor kopogtattak az ajtón. Bizakodtam, hogy talán ő jött vissza, hiszen ő volt most az egyetlen akinek vágytam a társaságára, és akivel szívesen beszélgettem volna még. De amikor hangosan kiáltottam, hogy „Szabad!", nem jött semmiféle válasz. Majd az ajtó óvatosan kinyílt, egy pillanatra beszűrődött a kinti nyüzsgés zaja, és belépett az öltözőbe az az ember, akinek a megjelenésére vajmi kevésbé számítottam.