Il Capitano /Befejezett/

24. fejezet

A következő két előadás rendben telt, és azt hiszem, jól teljesítettem, és kihoztam magamból a maximumot. A számom elnyerte a közönség tetszését, és jó volt az érzés, hogy nem dolgoztam hiába, és a befektetett munkám megtérült. Rosával mind a két előadás után átbeszéltük, hogy min kéne még javítanom, és együtt dolgoztunk ki edzéstervet a számom tökéletesítésére. Ekkor még úgy tudtam, mint mindenki más a társulatban, hogy egész januárban, de lehet, hogy akár egészen tavaszig műsoron lesz az előadás, így fontosnak tartottam, hogy a lehető legjobban teljesítsek.

Legnagyobb meglepetésünkre azonban az igazgató az utolsó napon a meghajlás után összehívott bennünket az edzőterembe. Rengeteg ember, az összes artista, légtornász, bohóc, zsonglőr és mutatványos, de még a technikusok és koreográfusok is összezsúfolódtak a teremben. Mindenki feszülten találgatta, hogy mi is lehet az a fontos esemény, ami miatt az igazgató jónak látta, hogy megbeszélést tartson ezen a késői órán.

Marcelli bejelentése mindenkit meglepett. Az igazgató gyűlést hívott össze a következő hétfőre, amelyre az egész cirkuszt berendelte, és amin mindenki köteles volt megjelenni. Amikor ezt meghallottuk, Miával értetlenkedve néztünk egymásra, és saját döbbent arckifejezésemet másokon is észrevettem. Habár még nem voltam túl sok ideje a társulatnál, biztos voltam benne, hogy ilyesmi csakis nyomós okkal történik. Többen kíváncsian Marcellire pillantottak, és magyarázatot vártak, de az igazgató nem volt hajlandó kommentálni az eseményeket, hanem sietősen távozott.

***

Hétfőn már reggel nyolckor megérkeztem a cirkusz edzőtermébe, de még így is szinte későn jöttem. A korai időpont ellenére nagyon sokan voltak már a helyiségben, szinte az egész társulat megérkezett, és mindenki várta, hogy mit is akarhat vajon az igazgató bejelenteni. Az izgatott beszélgetésük zaja tompa morajlássá olvadt össze számomra, és a feszültség, ami ott lebegett a levegőben, rám is átragadt. Reméltem, valamiféle kellemes meglepetéssel készül Marcelli, talán egy új turné, vagy egy külföldi fellépés lehetősége az, amit mindenkivel tudatni szeretne.

Hamar megtaláltam Miát és kissé távolabb Kellyt a fal mellett a padokon ücsörögni. Odamentem hozzájuk, és arcukról nyugtalan, talán már inkább feszültséggel teli várakozást olvastam le. Furcsamód csendben ültek egymás mellett, kissé talán hűvösnek is tűntek egymás felé. Fogtam a cuccaimat, köszöntem Kellynek, és lehuppantam Mia mellé, remélve, hogy nem zavarom.

- Sofi, szerinted mit akar Marcelli bejelenteni? - kérdezte a lány váratlanul, némi aggodalommal a hangjában.

- Miért kérdezed? - kérdeztem suttogva, és aggódva a barátnőmre pillantottam. Úgy tűnt, mintha emésztené magát valamin. Mia sóhajtott egyet, és nem válaszolt azonnal.

- Attól félek, hogy ki fognak rakni a társulatból - mondta az ajkába harapva. Együttérzően megsimogattam a vállát.

- Ugyan, biztos nem fog! Marcelli nem olyan, hogy csak úgy mindenki előtt bejelentené, hogy kirúg!

- Nem tudom. Talán létszámleépítést tervez, azért hívott ide mindenkit - suttogta a lány, és lehajtotta a fejét. Jobbnak láttam, ha inkább nem mondok semmit. Tudom, hogy az ugróasztalos számuk Kellyékkel nem sikerült valami jól, különösen az utolsó előadáson halmoztak hibát hibára, és azóta nem is igazán szóltak egymáshoz. Azt hiszem, mind a kettejük a másikat okolta a kudarcért.

Szóval szótlanul ültünk egymás mellett, és én valami kellemesebb témán törtem a fejem, amikor Marcelli lépett be a terembe. Azonnal feltűnt az igazgató szokásosnál is gyűröttebb arca, azonban vonásai olyan eltökéltségről, és magabiztosságról árulkodtak, mintha valami nagy jelentőségű dolgot akarna bejelenteni. Eszembe jutott, hogy akkor láttam utoljára ilyennek, amikor nekem adta a nyitószámot, és összeszorult a torkom. Kezdtem rutinos lenni a rossz dolgok bekövetkeztének megérzésében, és ezúttal is váratlanul valami nyomasztó érzés kerített hatalmába.