Il Capitano /Befejezett/

8. fejezet

Hétfőn már korán felébredtem. Reggel fél hétkor úgy pattant ki a szemem, mintha csak megráztak volna jó alaposan, és szinte azonnal ki is ugrottam az ágyból. Rettenetesen izgatott voltam, hiszen ma lesz az első napom a cirkuszban!

Nem voltam bennem egészen biztos, hogy Marcelli hány órát is mondott pontosan, ezért jobbnak láttam, ha minél korábban elindulok itthonról. Meglehetősen álmos voltam, hiszen egyáltalán nem voltam hozzászokva a koránkeléshez, de igyekeztem rendszerezni a gondolataimat, és odafigyelni arra, amit csinálok. Összeszedtem mindent alaposan; mindenféle papírokat, engedélyeket, edzőruhát, sportkrémeket, fáslit a sérülések ellen és elég kaját magamnak egész napra. Fogalmam sem volt, hogy az edzés meddig is fog pontosan tartani, hiszen az igazgató elfelejtett ilyen fontos információkat közölni, ezért csak találgatni tudtam. Azért reméltem, hogy délutánra hazaérek.

Anya még nem kelt fel, amikor fél nyolc tájékén kisurrantam a házból, és a buszmegálló felé vettem az irányt. Habár a hétvége elég békésen zajlott közöttünk, még mindig tartottam attól, hogy meggondolja magát, és mégsem engedi meg, hogy a társulat tagja legyek. Nem tudom, hogy Marcelli mit mondhatott neki, de még sosem láttam olyat, hogy bármire is rá lehetett volna venni ilyen könnyen. Valamit sejtettem az egész mögött. Talán nem véletlen, hogy Marcelli ilyen jól ismeri őt.

***

A buszút ugyanolyan hosszú volt, mint amikor a válogatóra mentem; most is úgy éreztem, hogy sohasem érek Brooklynba. Minél közelebb értem, annál jobban nőtt bennem az idegesség, hogy milyen lesz az első napom. Szinte számoltam vissza a buszmegállókat, és alighogy végre leszálltam, rohanva indultam meg az Il Capitano felé. Sietségemben kis híján fellöktem néhány járókelőt, aminek mogorva pillantások és halk szitkozódás lett a következménye. Nem értettem, hogy mi van velem ma, olyan ideges várakozás kerített hatalmába, amilyet régóta éreztem. Talán ez tényleg valami nagyszerűnek, valami újnak a kezdete, azért vagyok ennyire izgatott.

A portán ugyanaz a mogorva nő fogadott, aki a múltkori válogatón beengedett engem. Már messziről kiszúrt, és alighogy beléptem, barátságtalan hangon közölte velem, hogy a fáradjak át az edzőterembe, ami az egyik cirkusz mögötti épületben van, hiszen ott tartják az edzéseket. Különben sem mehetnék be, hiszen a cirkusz ma zárva van, csak az esti előadásra nyitják ki az épületet. Tanácstalanul léptem ki az udvarra, és elindultam abba az irányba, amelyet a portás említett. Igazából sejtésen sem volt, hogy merre menjek, és nagyon féltem attól, hogy mivel nem ismerek semmit, rossz helyre tévedek. Leültem a parkban egy padra a cirkusz parkolójával szemközt, és idegesen várakozni kezdtem, abban reménykedve, hogy valaki esetleg arra jár, és útbaigazít.

Kis idő múlva egy nagy fekete Honda fékezett le a parkolóban, közvetlenül velem szemben. Kis híján megállt a szívem, amikor megláttam azt a barátságtalan, sőt, egyenesen bunkó srácot kiszállni belőle, aki olyan durván szólt le a válogatón. A srác becsapta maga mögött az ajtót, kivett a csomagtartóból egy hatalmas edzőtáskát, és elindult az egyik hátsó épület felé. A legjobbnak láttam, ha követem, hiszen egészen biztosan idejött ő is. Habár tartottam tőle, most kifejezetten örültem neki, hogy megjelent.

A szívem a torkomban dobogott, amikor felálltam a padról, és utána eredtem. Kinyitotta a hátsó melléképület üvegajtaját, ahol egészen biztosan az edzőterem volt, és ahogy hátrafordult, hogy becsukja, meglátott engem az üvegen keresztül. Szánakozva összehúzta a szemöldökét és megtartotta az ajtót, amíg én is beléptem, de azonnal hátat fordított, és elsietett a folyosó irányába. Nem értettem ezt az egészet. Hogy nézhet le ennyire nyilvánvalóan, amikor csak egyszer találkoztunk? Ez az egész valahogyan az istennek se akarta a fejembe férni. Kicsit vártam, hogy tisztes távolságba kerüljek tőle, majd én is elindultam arrafelé, amerre láttam menni. Neonlámpák világították meg a tágas, fehér csempével burkolt folyosókat, és itt is ugyanazokat a képeket láttam a falakon, amelyeket bent a cirkusz épületében. Az Il Capitano nagyon büszke lehet a múltjára, ha mindenhova ilyen plakátokat raknak ki, tűnődtem magamban. Elhatároztam, hogy legközelebb megkeresem apát is, hiszen biztosan van róla is kép valahol, elvégre ő hatalmas sztár volt itt, amíg élt. Befordultam a sarkon, és megérkeztem egy hatalmas ajtó elé, amire nagy betűkkel az „Edzőterem" felirat volt kifüggesztve. Rettenetesen féltem, amikor megragadtam a kilincset, és óvatosan benyitottam a kétszárnyú ajtón, de aztán hamar beláttam, hogy felesleges volt ennyire aggódnom. Ami mögötte fogadott, az egészen egyszerűen lélegzetelállító volt!