Il Capitano /Befejezett/

25. fejezet

Másnap reggel iszonyú gyomorgörccsel ébredtem. Miután lenyomtam az ébresztőórát, még hosszú percekig feküdtem az ágyban, és a plafont bámultam. Rögtön megrohamoztak a kínzó gondolatok, hogy mennyire borzalmas is lesz ez a nap Betranche-sal együtt összezárva. És nem csak ez, hanem az összes többi is, amíg közös edzésre vagyunk ítélve.

Most az először fordult meg a fejemben, amióta a társulat tagja vagyok, hogy nemes egyszerűséggel nem megyek be a cirkuszba. Színlelhetnék beteget, maradhatnék itthon egész nap, és... És? Mi lenne akkor? Hallgathatnám anyát, aki azt hajtogatná, hogy ő megmondta, hogy nem vagyok odavaló, és nem fogom bírni. Pedig ez nem volt igaz. Én mindent bírtam; bírtam az edzéseket, bírtam a fellépéseket, a pletykákat, mindent... Csak most éppen Marcelli kibabrált velem.

Nagy nehezen felkeltem, és a szekrényemhez támolyogtam, hogy felöltözzek. Valami mégis ösztönzött belülről, és rávett arra, hogy ne adjam fel, és küzdjek tovább. Abban reménykedtem, hogy ha Marcelli észreveszi, hogy mennyire nem értünk egyet Betranche-sal, talán megenyhül a szíve, és átrak engem máshova. Vagy Rosa Rayne közben tud járni nála az én ügyemben, és meg tudja győzni, hogy mi ketten egyszerűen nem illünk össze, és csak hátráltatjuk egymást.

Eszembe jutott Oguljakov figyelmeztetése is. Komolyan azt hittem, hogy csak azért beszélt össze-vissza azon az estén, mert nem volt magánál, de be kellett látnom, hogy talán nagyon is igaza van. Kezdtem attól tartani, hogy Marcelli túl sokat vár el tőlem, és előbb-utóbb olyan magas elvárásai lesznek felém, hogy azokat már nem fogom tudni teljesíteni. De honnan tudta mindezt Oguljakov? Apával is ez történt? Leültem a padlóra, és a kezembe temettem az arcomat. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, és nem volt senki, aki választ adott volna rájuk.

Az azonban világossá vált, hogy jelenleg nincsen más választásom, össze kell szednem magam, és tovább kell mennem. És bármi történjék is, anyám előtt nem volt szabad mutatnom, hogy kezdenek a dolgok kicsúszni a kezem közül az Il Capitanóban.

***

Ahogy leszálltam a buszról, ismét inába szállt a bátorságom, és hirtelen hatalmas késztetést éreztem arra, hogy hazarohanjak, és hagyjam a fenébe az egészet. Komolyan elgondolkoztam, hogy mi lenne akkor, ha azt mondanám Marcellinek, hogy ebben a műsorban nem akarok tovább szerepelni. Egészen biztosan ki lenne akadva, elég volt csak arra a mérhetetlen dühre gondolnom, ami felénk irányult tegnap az irodájában. Úgy éreztem, tehetetlen vagyok ellene.

Aztán mégiscsak bementem az épületbe, de nem volt erőm rögtön a cirkuszterembe menni, ahol újdonsült partneremmel gyakorolni fogunk, így inkább az edzőterem felé vettem az irányt. Nem akartam rögtön Féliciannal találkozni, így hát arra gondoltam, hogy inkább megkeresem Miát, és talán feszültségoldásként beszélgetek vele egy kicsit. Meg is találtam barátnőmet hamar jó szokásához híven egy csapat artista gyűrűjében ácsorogni. Látszólag roppant elmélyülten csacsogtak valamiről, és azonnal lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért zavarom őt. De úgy éreztem, ha nem beszélek valakivel, felrobbanok.

- Mia! - álltam meg mellette, és óvatosan a vállára tettem a kezem.

- Ó, Sofi! - A lány látszólag meglepődött, hogy engem lát, de szája széles mosolyra húzódott. - Képzeld, új számot kaptam tegnap, és velük együtt fogok szerepelni! Iszonyatosan izgatott vagyok! Lányok, ő itt Sofi! - mutatott be, és legnagyobb meglepetésemre a többiek visszamosolyogtak rám. Egy magas, ébenfekete hajú, látszólag rangidős lány előrelépett, hogy kezet rázzon velem.

- Már sokat hallottunk rólad, Sofi! Én Charlotte vagyok.

- Sziasztok! - nyögtem ki, és a torkomban egy hatalmas gombócot éreztem. - Beszélhetünk, Mia?