Il Capitano /Befejezett/

4. fejezet

Pár nap után kezdtem magam átkozni, amiért ilyen nehéz feladatba kezdtem bele. Éppen a földön ültem terpeszben, egyik lábamat az ágyra tettem, a másikat a földre, és igyekeztem minél jobban lazítani. Lassanként kezdett elszivárogni az eddigi magabiztosság belőlem, hiszen az előző három hét során nem sok mindenre jutottam. Próbáltam gyakorolni, amennyit csak tőlem tellett, de valahogy csak nem akart sikerülni ez az egész, és még hozzám képest is elég gyenge produkciót sikerült összehoznom. Egyszerűen nem ment, mintha az égiek is azt akarták volna, hogy ne vegyenek fel az Il Capitanóba. Sokáig gyakorolni sem tudtam, mivel a bokám a legkisebb mozdulatra is sajgott, így körülbelül az előző hét közepén kezdtem el edzeni. Elég lassan haladtam, és a produkció is nehezen állt össze, így sokszor megfordult a fejemben, hogy nem strapálom magam többet vele. De valami mindig tovább hajtott.

Végül kész lettem, egy táncos, akrobatikus számot csináltam, amihez hihetetlenül hajlékonynak kéne lennem, ami viszont nem vagyok. Ezen kívül be kellett látnom, hogy olyan ügyes sem vagyok, hiszen a gyakorlat közben a labda elkapása sem mindig sikerült, így komoly kétségeim merültek fel a mutatvány sikerével kapcsolatban. Egyszerűen szörnyen bénának éreztem magam, teljesen kétballábasnak. Most is ezen próbáltam dolgozni. Rengeteget nyújtottam, hogy próbáljak kicsit javítani a hajlékonyságomon, eddig azonban nem túl sok eredménnyel.

Ami viszont a legrettenetesebb volt, az az, hogy holnap lesz a válogató, és én valamiért úgy éreztem, életem legnagyobb esélyét fogom elpuskázni.

Anya kopogtatott a szobám ajtaján, majd meg sem várva a választ benyitott. Villámsebességgel pattantam fel a földről, és igyekeztem lazán az ágyra ülni, de észrevette, hogy mit csinálok éppen. A szemét forgatva leült mellém az ágyra, és nagy komolyan rám nézett.

- Sofi, már megint ezt csinálod? Még jobban le akarsz sérülni? – fintorgott, és különös nyomatékkal ejtette az ezt szócskát, mintha valami különösen visszataszító dologról kéne beszéljen.

- Anya, kérlek, csak nyújtok, nem tornázom – sóhajtottam. Anya, ha csak a legkisebb jelét is látta annak, hogy gyakorlok vagy valami ilyesmit csinálok, azonnal méltatlankodni kezdett, és azt mondogatta, hogy le fogok sérülni. Pedig nem is tudta, hogy amikor nem volt itthon, vagy éppen el volt foglalva valamivel, én mit sem törődve a bokámmal, gyakoroltam, és egy egészen új számot találtam ki, amivel ráadásul az Il Capitanóban akarok fellépni. Egyelőre azt hiszem, jobb, ha nem árulok el neki semmit, és megmarad abban a hitében, hogy abbahagytam az egészet.

- Rendben, kicsim, elhiszem – mondta némileg megenyhülve.

- Nekem nem úgy tűnik.

- Tudod, mennyire féltelek!

- Igen, már tudtomra adtad vagy milliószor.

- Jó, ne haragudj! – Anya megsimogatta a vállamat, és gyengéden átölelt. Pár pillanatig csak ültünk ott egymás mellett szótlanul. Őt néztem, és úgy tűnt, teljesen elbambult, és csak a kérdésem zökkentette ki merengéséből.

- Van valami baj esetleg?

- Dehogy, kicsim.

- Nem akartál valamit mondani, hogy bejöttél?

- Ó, dehogynem – eszmélt fel egy pillanat alatt, majd elengedett, és felpattant az ágyról. – Csak azt akartam mondani, hogy Bill... öhm, tudod... elhívott engem holnapra. Maggie Michell legújabb könyvének lesz a könyvbemutatója, és mondta, hogy vétek lenne kihagyni.