Il Capitano /Befejezett/

14. fejezet

Másnap délelőtt már idegesen topogtam az egyik brooklyni metrómegállóban, és vagy tíz percre vártam a metróra, ami majd elvisz Manhattanbe. De az az istennek sem akart jönni. Fel-alá járkáltam a peronon, képtelen voltam egy helyben megmaradni az idegességtől. Már reggel óta szinte meg akart fojtani az ideg, és nem bántam volna már, ha odaérnék a Central Parkba, és túl lennék végre ezen az egészen.

El sem tudtam hinni, hogy eljött végre ez a nap, de mégsem tudtam örülni. Azt hiszem, soha nem voltam még ilyen feszült, mint most, ami nem is csoda, tekintve, hogy mi múlik ezen az egészen. Nagyon féltem, hogy rosszul fog sikerülni valami, és azzal, hogy ennyire idegeskedtem, csak rontottam a helyzeten. Ha feszült voltam, képtelen voltam koncentrálni, így biztos voltam abban, hogy le fogok ma bőgni.

Hatalmasat sóhajtottam, amikor végre megláttam az alagútban a metró lámpáinak fényét. Felkaptam a két hatalmas csomagomat, amelyekben enni- és innivaló, mindenféle fásli és kenőcs volt sérülés esetére, továbbá az egyik alján ott rejtőzött a csodaszép, arany és piros színekben játszó fellépő ruhánk, amelyet még Kelly tervezett régebben, és a cirkuszban csináltatott külön a mi számunk kedvéért. Bevallom, még sohasem próbáltam fel, de úgy látszatra jó volt rám. Kelly viszont bebizonyította, hogy született tervező és irigyeltem is kicsit az ügyességét, és tehetségét, ami bennem sosem volt meg és valószínűleg soha nem is lesz meg.

Ahogy felszálltam a metróra, megnyugodtam kissé. Az utazás élménye lecsillapított, és jól esett, hogy végre megint mozgásban vagyok, és nem egy helyben toporgok. Az idegesség még mindig ott munkálkodott bennem, de igyekeztem lefoglalni a gondolataimat, és újra és újra végigismételni a műsorszámot magamban. Az egészet tudtam kívülről, mozdulatról mozdulatra – legalábbis a fejemben. Fogalmam sem volt azonban, hogy milyen lesz a színpadon, de minél többet töprengtem, annál jobban bizonytalannak éreztem magamat saját magamban. Még sosem álltam nagyobb közönség előtt, hiszen utcai mutatványos fellépéseim nem számítottak komolynak, és rettegtem tőle, hogy a kritikus pillanatban nem fog eszembe jutni semmi.

Annyira mélyen gondolataimba temetkeztem, hogy észre sem vettem, ahogy beértem Manhattanbe. Csak akkor kaptam észbe, amikor a metró kiért a felszínre, és megpillantottam a városrész hatalmas felhőkarcolóit, a zsúfolt utakat és az utcákon nyüzsgő embertömeget. Pánikszerűen felpattantam a helyemről, és elindultam a kijárat felé. Felesleges volt sietnem, mert szinte az összes ember leszállt Lower Manhattanben, hiszen az ilyen korai, szombati időpontban sokan jöttek bevásárolni, vagy csak úgy sétálni errefelé. Hirtelen azt kívántam, bárcsak én is valami ilyesmi miatt jöttem volna ide, és nem fellépni egy cirkuszfesztiválon.

Ahogy leszálltam a szerelvényről, azonnal megpillantottam Kellyék népes társaságát, majd Miát, aki hevesen integetett felém. Ahogy közelebb értem, alkalmam nyílt szemügyre venni az egész csoportot. Vagy tíz-tizenöt ember ácsorgott ott a metróállomás épülete mellett, és ahogyan jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy nem túl sokukat ismerem. Ott volt Kelly, Mia, Tom és Adam egy feltűnően csinos, sötétbőrű lánnyal, aki, mint később megtudtam, a barátnője volt, de a többieket csak látásból ismertem.

- Sofi, már ezer éve várunk rád! – kiáltotta Mia, és a nyakamba vetette magát. Mosolygott, ahogyan mindig, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hangja megremeg az idegességtől. Ez nem csoda, hiszen neki is sok múlik ezen a mai napon, azt hiszem, talán több is, mint nekem, hiszen ő a saját artistaiskoláját is képviseli itt. Örültem magamban ilyenkor, hogy én mentes vagyok ilyesféle kötelezettségek alól.

- Sofi, merre voltál? – vigyorgott Kelly, miközben átkarolt.

- Rám vártatok? – néztem rájuk nagy szemekkel, és megnéztem a telefonom. Valóban elkéstem kicsit, de az mégis nagyon hihetetlenül hangzott, hogy ez a sok ember, akiknek egy részét nem is ismerem személyesen, mind rám várt.