Il Capitano /Befejezett/

21. fejezet

Nem mondtam anyának, hogy miért értem haza olyan hamar, sem azt Kellynek, hogy miért tűntem el korán a buliról, és miért nem búcsúztam el senkitől. Amikor kérdezte, azt feleltem neki, hogy rosszul éreztem magam a koktéltól, de nem említettem egy szóval sem, hogy mi történt köztem és Tom között, és miért akadtam ki annyira. Tom a barátom volt még mindig, azután is, ami történt. Nem vettem a lelkemre annyira a dolgot, hiszen ez egy buli volt, és részegen az emberrel bármi megtörténhet. Én csak attól tartottam, hogy Tom komolyan gondolta a dolgot, és tényleg őszinték az érzései irántam. Amit én azonban képtelen lettem volna viszonozni.

Hétfőn egész nap nem láttam sem Kellyt, sem Tomot, mint kiderült, ők átmentek az edzőterembe a vezetőedzővel és a koreográfusukkal külön gyakorolni. Így hát kettesben maradtam Miával, akinek viszont nem akartam kommentálni a helyzetet, így csak nagy vonalakban meséltem el a dolgot.

- Ittam valami koktélt, amitől nagyon rosszul lettem, és jobbnak láttam, ha hazamegyek – fejeztem be a mondandómat egy nagy sóhajtás kíséretében. Tomról neki sem meséltem semmit. És reméltem, hogy a fiú nem emlékszik sokra a beszélgetésünkből, és az egész akár az én titkom is maradhat.

- Jaj, Sofi, pedig állítólag pont a legjobbról maradtál le! – tódította meg Mia, aki közben széles mozdulatokkal fáslizta a lábát. – Kelly szerint hajnalra teljesen kész volt mindenki.

- Hát azt nem csodálom – haraptam az ajkamba. – Már akkor feltűnően jó volt a kedv, amikor eljöttem.

- De maradj tovább legközelebb! Fognod kéne valami helyes srácot, és egyből jobban éreznéd magad! – nógatott barátnőm. Visszamosolyogtam rá, de éreztem, mosolyom inkább kényszeredett, mintsem őszinte. Valami rossz érzés feszített belülről, és hirtelen óhatatlan késztetést éreztem, hogy töviről hegyire beszámoljak mindenről Miának. Összepréseltem az ajkaimat, és egy pillanatra még meg is született bennem az elhatározás, de mire szólásra nyitottam volna a számat, barátnőm már témát is váltott. Ezzel az egyetlen esélyem is elszállt, hogy bárkivel is megosszam a lelkemet nyomó terhet.

***

A nap további része eseménytelenül telt, mindenki végezte a maga dolgát, edzett, gyakorolt kitartóan az egy hónap múlva esedékes műsorra. Gyakoroltam persze én is, sőt, egész jól haladtam a számommal, de mégis valami rossz érzés telepedett rám. Úgy éreztem, valami megváltozott.

Így teltek az órák, napok, majd a hetek, és a cirkusz látszólagos mozdulatlanságban dermedt. Eljött a december, mindenhova karácsonyfaégők és apró hóemberek kerültek. Majd leesett az első hó, beköszöntött a hideg és fagy, és kissé úgy tűnt, mintha maga az élet is megfagyott volna.

Anyával már nem vitáztunk, úgy látszik, beletörődött, hogy nem fogom otthagyni a cirkuszt, még akkor sem, ha pillanatnyilag nem úgy érzem magam benne, mint eddig. Már nem veszekedtünk, nem vitatkoztunk, de mást sem csináltunk nagyon. Ő reggel általában már korábban elment otthonról, este pedig én értem későn haza, így mondhatni alig találkoztunk. Egyszerűen nem volt téma közöttünk, csak léteztünk egymás mellett, ami még annál is rosszabb volt, mintha veszekedtünk volna. Néha azon kaptam magam, hogy hiányzik az okoskodása, a tanácsai és a heves szócsaták, amiket alkalomadtán egy-egy estén  vívtunk egymással. Hiszen addig legalább éreztem, hogy érdekli őt is, hogy mi a helyzet velem.

Így inkább a cirkuszban töltöttem időm legnagyobb részét, és szorgalmasan, már-már túlzóan sokat edzettem. Délelőtt az erősítésé és az erőnléti edzésé volt a főszerep, sőt, néhány alkalommal még színészek és előadómesterek is ellátogattak hozzánk, akik segítettek fejleszteni a színészi és előadói készségünket, amire elengedhetetlenül szükségünk volt fellépéseink során. Bár én még közel sem éreztem magam kellően tapasztaltnak ahhoz, hogy ezeknek az óráknak komolyan a hasznát érezzem. Esténként pedig olykor ellátogattam az Il Capitano előadására, hogy arra a röpke másfél órára, amíg a társulat tagjainak produkcióját néztem, megfeledkezzek az engem nyomasztó dolgokról.