Il Capitano /Befejezett/

Rosa Rayne

 - Igen, tessék? – Rosa Rayne szinte pánikszerűen rohant ki a zsúfolt épületből egyenesen a cirkusz előtti parkba, hogy felvegye a telefont. A szám ismerős volt ugyan számára, de nem volt elmentve, így csak találgatni tudott, hogy ki keresheti ezen a késői órán.

- C'est moi, Félician. – A fiú kellemes, dallamos hangon szólt bele a telefonba. – Est-ce que je vous dérange, Madame Rayne?

- Ó, egyáltalán nem zavarsz! – Rosa egy cseppet sem könnyebbült meg. Félician csak nagyon ritkán szokta hívni, akkor is csak nyomós indokkal. – Hogy vagy? – kérdezte egy fokkal zaklatottabb hangon, mint szerette volna.

- Köszönöm jól – felelte a vonal túlsó végén lévő egy kis idő után angolul, mire Rosa fellélegzett. Sejtette, hogy igencsak kimerítő lenne számára a francia társalgás egy ilyen hosszú és mozgalmas nap után. - Csak érdeklődöm. Milyen a műsor?

- Nagyon jó. Bár nem láttam teljes egészében még, de szerintem sikeres lesz. Ma este is majdnem teltház van – felelte óvatosan, ügyelve arra, hogy szavai ne tükrözzenek túlzott beleélést és lelkesedést.

- Ennek örülök – felelte Félician, de hangja nem erről árulkodott. – Mindjárt kezdődik, igaz?

- Igen. – Rosa leült egy padra, és gondterhelten várta, hogy a fiú mondjon valamit, hogy kibökje végre, hogy miért is kereste őt. De amaz nem szólt semmit, és a kettejük közé telepedett csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni.

A nő hátradőlt a padon, a támlára rakódott jég megolvadt a teste melegétől, sötét, nedves foltokat hagyva a kabátján. Hirtelen mardosó bűntudat kerítette a hatalmába, amiért mostanság a sok tennivalója közepette kevesebb időt szakított Félicianra. Ő volt az egyetlen a cirkuszban, aki már idekerülése óta törődött a francia fiúval, és igyekezett egyengetni a karrierjét, míg a többiek (talán Marcelli nem csekély hatására) olyan látványosan ki nem állhatták. Pedig Félician kedves és jó szándékú ember volt, még ha az Il Capitanóban eltöltött évek alatti sérelmek meg is keményítették a szívét.

Hirtelen eszébe jutott a Sofival való iménti társalgás.

- Épp most beszélgettem az egyik artistával, akinek segítettem a felkészülésben. Nagyon kedves és tehetséges lány, a neve Sofia Toroshvili. Nemrég érkezett a cirkuszhoz, és még sok téren van szüksége a segítségre. Szerintem jól kijönnétek, és segíthetnél neki akár te is, ha én nem érek rá – mondta lágy hangon, de hirtelen maga sem tudta, hogy tulajdonképpen miért is említi meg ezt Féliciannak, és el is szégyellte magát egy pillanatra, amiért ilyen nyíltan a fiúnak szegezte a lehetőséget. Talán azért, mert ugyanúgy látja most Sofin az elveszettség jelét, mint annak idején rajta?

Lehet, hogy csak képzelődött, de mintha egy mély sóhajtást hallott volna a vonal túlsó végéről.

- Azt hiszem, tudom, kicsoda. Thomas Smith haverja, szóval valószínűleg szóba se állna velem.

- Miért ítélsz mindig már akkor, amikor még azt sem tudod, hogy kicsoda az illető? – Akárhogyan is igyekezett, alig tudta leplezni a hangjában csengő számonkérést.

- Mert túl sok rossz tapasztalatom volt már az Il Capitanóban, Madame Rayne. – Félician szavaiból csak úgy sütött a keserűség, és Rosa nem vádolta érte. Amit mondott valóban igaz volt. Amióta itt van a társulatnál, a legtöbb ember részéről, az élén Marcellivel elutasítással találta szembe magát. De Rosa más lapra tartozott, ő meglátta benne azt a tehetséget és kitartást, ami első rangú artistává emelte őt, és amiről az igazgató alig volt hajlandó tudomást venni.

A nő tudta, hogy ma este sem azért hívta fel, mert olyan fontosat akart vele megbeszélni, hanem mert tudni akarta, hogy mi a helyzet az Il Capitanóban. Nem volt a cirkuszon kívül más élete itt Amerikában, és sejtette, hogy rendkívül fájt neki, hogy Marcelli olyan csúnyán kirakta az újévi műsorból.

- Mi a baj? Miben segíthetek neked? – kérdezte óvatosan. Teljes mértékben együtt érzett a fiúval, de ugyanakkor tehetetlennek is érezte magát. Tudta, hogy valószínűleg ismét az apja áll a fiú alig leplezett búskomorsága mögött, talán nyomás alatt tartja őt, hogy könyörögje vissza magát a műsorba. De akárhogy is szerette volna, Monsieur Betranche-tól nem tudta megvédeni.

Félician hosszú ideig hallgatott, Rosa már-már azt hitte, hogy letette a telefont. Amikor mégis megszólalt, hangja fáradtan csengett.

- Magányos vagyok, Madame Rayne. Vissza szeretnék térni a műsorba bármi áron, kérem, segítsen!