Il Capitano /Befejezett/

30. fejezet

Fájdalom mart a lelkembe, akárhányszor csak Mia jutott az eszembe, és folyton csak a tegnapi szörnyű események jártak a fejemben. Szerencsére gyorsan kiértek a mentők, és barátnőm hamar kórházba került, de így is borzasztóan aggódtam miatta, és nyomasztott a tudat, hogy nem tudtam érte tenni semmit. Mélyen beleivódtak az elmémbe a balesete szörnyű percei, a rettenet és a tehetetlenség az arcokon, ahogyan valamennyien köré gyűlünk, és hasztalanul nyugtatni próbáljuk, amíg egy hordágyon el nem vitték. Mélyen belül tudtam, hogy hiábavalóság, de nem bírtam másképp tenni, egész nap azon gondolkodtam, hogy mit is tehettem volna, hogy ne történjen meg mindez.

Így persze képtelen voltam bármi hasznosat is csinálni. Reggel bementem, valamennyit futottunk, meg erősítettünk, de lélekben egészen máshol voltam. Emiatt aztán az egész napi edzésnek nem volt semmi értelme, hiszen a gumikötélen végrehajtott mutatványokhoz fokozott koncentráció kellett, amire én jelen pillanatban tökéletesen alkalmatlan voltam.

Egy óra felé járhatott az idő, amikor Féliciannal megállapodtunk, hogy tartunk egy ebédszünetet. Partnerem is észrevette, hogy nem igazán mennek ma nekem a dolgok, de mégsem tette szóvá, aminek kifejezetten örültem. És mivel nagyon beszélgetni se volt kedvem, többnyire szótlanul telt az edzés, egy-egy rövid utasítást, vagy egyeztetést kivéve. Miután pedig befejeztük a délelőtti gyakorlást, összeszedte a cuccait, és elment, én pedig magamra maradtam kavargó gondolataimmal. Mivel nem tudtam jobbat kezdeni magammal, és úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon, leültem a cirkuszi porond szélére, és vártam. A kezembe temetettem az arcomat, és igyekeztem elkergetni a kínzó gondolatokat. Hirtelen roppant egyedül éreztem magam, sokkal magányosabbnak, mint az elmúlt időben bármikor. Csak remélni mertem, hogy Mia hamar meggyógyul, és visszatér a cirkuszba.

- Nem jössz ebédelni valamit? – Összerezzentem, és amikor megfordultam, Féliciannal találtam szembe magamat, aki a porond közepén állt utcai ruhába öltözve. Megijedtem, hiszen azt hittem, hogy régen elment már, és egyedül vagyok a cirkuszteremben.

- Köszi, de azt hiszem, inkább kihagyom – válaszoltam kedvtelenül. – Nem hiszem, hogy túl sokat tudnék enni.

- Ugyan már, hidd el jól fog tenni, ha eszel valamit – mondta meglepően lágy hangon. – Tudok egy jó helyet, csak öt percre van kocsival – mosolyodott el. Értetlenül bámultam rá, hiszen eddig soha nem fordult elő velem, hogy valaki csak úgy ebédre hívott volna, és azt hiszem, ő lett volna az utolsó ember, akiből ezt kinéztem volna. Egy ideig hallgattam, valami rejtett szándékot keresve szavai mögött. Aztán felsóhajtottam, és alig észrevehetően bólintottam. Végül is lehet, hogy jobban fogom érezni magam, ha nem egyedül vagyok, hanem valaki más társaságában, még ha a partnerem is az.

- Remek! Akkor kint megvárlak – mondta Félician, majd magára kapta a kabátját, kihalászta a slusszkulcsot a zsebéből, és elindult a kijárat felé. Gyorsan magamra kaptam valamit, majd szótlanul követtem őt a parkoló felé.

***

Az út valahogyan sokkal hosszabbnak tűnt öt percnél, és azt hittem, hogy sosem fogunk megérkezni. Egész idő alatt néma csendben ültünk egymás mellett, az egyetlen zajt csak a kocsi motorjának tompa morajlása jelentette, amikor Félician gázt adott. Időnként lopva rápillantottam a szemem sarkából, hátha kíván valami kommentárt fűzni ahhoz, hogy miért is hívott meg ebédre. De miután semmi ilyen nem történt, feladtam, és inkább kényelmesen hátradőltem az ülésben, és próbáltam kiélvezni a szusszanásnyi szünetet. Ha ez egy szokványos napon történt volna, bizonyára roppant kínosan éreztem volna magam, de most jól esett a szótlanság, csak bámultam kifelé az ablakon, igyekezve száműzni gondolataimat. New York kertvárosi részében jártunk, amely meglehetősen csendes és nyugodt volt a város többi részéhez képest, és amelyet a mellettem ülő minden bizonnyal alaposan ismert. Magabiztosan navigált végig a számomra ismeretlen utcákon és sugárutakon, majd jó negyedórányi kocsikázás után betolatott egy üres parkolóba.