Il Capitano /Befejezett/

34. fejezet

Élveztem, ahogyan forog körülöttem a világ, miközben Fellel összeakasztott lábbal pörögtünk egymás körül, nagyjából öt méterre a porond felett. Majd hirtelen elengedtük egymást, és a zene ütemére megperdültünk a tengelyünk körül, mielőtt elkaptuk volna a másik kezét. Szédítő élmény volt kétség kívül, de egyben csodálatos is. Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, majd végül átkaroltam Fel derekát. Szorosan hozzásimultam izmos mellkasához, és éreztem, ahogyan karja védelmezőn átfog és biztonságosan megtart az eszeveszett forgás közepette. Halkan felsóhajtottam, annyira imádtam ezt a részt. Látványos volt, de egyben érzéki, az általunk játszott szerelmesek eggyé fonódása.

Ez azonban csak egy rövidke átkötő elem volt, és mire belefeledkeztem volna, Félician már lágyan el is lökött magától, én pedig messzire kilendültem a levegőbe, miközben felhúzott lábakkal fordultam párat magam körül. Majd pontosan, ahogyan ki volt számítva, elkapta a karomat, és elkezdtünk ereszkedni a föld felé.

Ez már majdnem a vége volt. Ahogy földet értünk, én pár kecses tánclépéssel a porond eleje felé vettem az irányt. Fel egy könnyed szaltóval követett, majd ahogyan felé lendültem, fél kézzel magához húzott. Könnyedén mozogtunk a zene ütemeire, majd végül egy hirtelen mozdulattal elengedtem őt, és a ruganyos kötél után kaptam, ahogyan neki is kellett volna tennie. Elvileg a műsorszámunk végén együtt emelkedtünk volna a magasba, de ő ehelyett, ahogyan a zene elhallgatott, végigterült a színpadon.

- Hé, nem így van vége! - kiáltottam méltatlankodva, ahogyan földet értem, de azonnal el is vigyorodtam, majd lehuppantam mellé a földre.

- Istenem, de elfáradtam! - nyögte partnerem, miközben kezét-lábát szétvetette a porondon. Arca kipirult volt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, és szaporán szedte a levegőt. Sejtéseim alapján én se nézhettem ki jobban. - Ha ma nem próbáltuk el ezt az izét legalább százszor, akkor egyszer sem! - mondta panaszos hangon.

- Gondolj arra, hogy mennyire jó lett! Le fogjuk nyűgözni a közönséget, az biztos!

- Ez mondjuk igaz - nevette el magát Félician, miközben feltápászkodott ülő helyzetbe. - Istenem, alig tudok mozogni.

- De megérte! - kacsintottam, és mint már olyan sokszor eddig, összefonódott a tekintetünk. Zavarba jöttem, mint mindig, és éreztem, hogy hirtelen ezernyi pillangó kezd el verdesni a gyomromban. De kivártam, nem fordítottam el a tekintetem. Ezúttal Fel volt az, aki lesütötte a szemét.

- Tökre riadt arcot vágtál most a végén - mondtam vigyorogva. - Ennyire nehéz vagyok?

- Jaj, dehogy is! Csak az előre szaltóból majdnem hátraestem, mert rosszul vettem lendületet. Igyekeztem, hogy ne tűnjön fel, de ezek szerint nem sikerült.

- Ugyan! - legyintettem. Szaltózni álló helyzetből, komolyabb lendületvétel nélkül elég nehéz volt. Persze sok artista meg tudta csinálni, főleg azok, akik tornászmúlttal rendelkeztek, ahogyan Félician is. Azonban az mégis bámulatos volt, hogy neki sikerült mindig elsőre. Hihetetlen fizikummal rendelkezett, amint ezt már sokszor megállapítottam magamban, és újra és újra elcsodálkoztam az edzések alatt, hogy még a legnehezebb elemeket is milyen könnyedén hajtja végre.

Mind a ketten elhallgattunk, és a gondolatainkba mélyedtünk. Alaposan el voltunk fáradva, ami nem csoda, hiszen az elmúlt egy - vagyis az én esetemben inkább három - hónapban nagyon keményen edzettünk. Amióta Fel hazajött Kanadából március elején, minden időnket az edzőteremben töltöttünk, és gyakori volt, hogy csak este hat-hét felé indultunk haza. Furcsa módon azonban nem bántam meg. Hamar rájöttem, hogy partneremmel jó együtt dolgozni, és ha annak idején másmilyen hozzáállásom lett volna, megkíméltem volna magam attól a néhány hétnyi szenvedéstől. A közös edzések folyamán szépen lassan összekovácsolódtunk amolyan kis csapattá. A napok jó hangulatban teltek, és rádöbbentem, mennyire nagyszerűen érzem magam, ha vele vagyok.