Il Capitano /Befejezett/

18. fejezet

- Fú, én mindjárt meghalok! – fakadtam ki hangosan, mire a velem szemben ülő Mia csak legyintett egyet.

- Majd megszokod!

A színházterem porondjának hideg padlóján ültem egy matracon terpeszülésben, felsőtestemmel a földre hajoltam, és így próbáltam egy kis hajlékonyságot szerezni. Már vagy húsz perce ültem így, és az izmaim annyira beálltak, hogy attól tartottam, képtelen leszek innen fölállni. Velem szemben Mia ugyanezt csinálta, de látszólag neki semmi problémát nem okozott, hogy szinte spárgába nyújtva lábát heverésszen a földön. Úgy éreztem, hogy csak szolidaritásból csinálta velem, de nekem viszont nagyon is szükségem volt a nyújtásra, ugyanis a következő számomhoz, a Capitano műsorának nyitószámához nem voltam elég hajlékony.

Miután a hétfői kaotikus napom után visszatértem a cirkuszterembe, és megpillantottam a mennyezetről lelógó silket, azonnal tudtam, hogy milyen légtornászszámban is akarok szerepelni. Belül ösztönzött a bizonyítási vágy, és azonnal elmentem Marcellihez, hogy érdeklődjek. Hatalmas szerencsém volt, hiszen Miranda, a lány, akié eredetileg lett volna a szám, lesérült, így én minden további nélkül megkaphattam a produkcióját.

Arra csak a rá következő napokban jöttem rá, hogy ötletem sem volt, hogyan kezdjek hozzá a számhoz, hiszem még sosem csináltam hasonló akrobatamutatványt. Így végül Rosa Rayne-hez fordultam, aki beváltotta az ígéretét, és tényleg segített nekem. Az elmúlt napjaim azzal teltek el, hogy megtanuljam a légtornászat alapjait, és hogy egyáltalán hogy a fenébe maradjak fenn a rugalmas anyagon anélkül, hogy lezúgnék. Rayne egészen máshogy tanított, mint Oguljakov, akit az elmúlt időben feltűnően kevésszer láttam. Megmutatta nekem az alapokat, amihez ő maga meglehetősen jól értett, megtanította, hogyan másszak fel a silkre, hányszor tekerjem át a lábam, hogy biztosan ne essek le, és hogyan tartsam meg magam, valamint néha adott erősítő gyakorlatokat is. De ezen kívül nem szólt bele abba, hogy mikor, hogyan és mennyit edzek. Ezt teljes mértékben rám bízta, mint ahogyan azt is, hogy mit hozok ki a számból.

Eleinte nem éreztem valami jól magam odafenn, főleg, mert állandóan himbálóztam, és némi tériszonyom is volt, de miután három napot szinte egyvégtében rajta töltöttem, már egészen megszoktam, sőt, kifejezetten tetszeni kezdett. Iszonyatos kar- és lábmunka kellett hozzá, amit meg is éreztem a lüktető végtagjaimban, de hamarosan kezdtem egyre biztosabban és otthonosabban mozogni odafent.

Ma talán azt is kipróbálom, hogy milyen érzés fejjel lefelé lógni, úgy, hogy csak az anyag tart meg a bokámnál.

Húszpercnyi intenzív nyújtás után végre felegyenesedtem, és azzal a lendülettel el is terültem a szőnyegen. Eléggé hasogattak a lábaim, de már annyira nem volt vészes. Előbb-utóbb tényleg belejövök, ahogyan Mia mondta.

Mindannyian hálásak voltunk, hogy beengedtek minket ide a cirkuszterembe edzeni, aminek az volt az egyik oka, hogy egy népes olasz artistacsoport érkezett a héten az Il Capitanóba, hogy a következő műsorban vendégszerepeljenek. A cirkusz másik fele pedig turnézni ment Amerika nagyvárosaiba, de mi nem mehettünk velük, hiszen egyrészt közel sem voltunk olyan tapasztaltak, mint ők, másrészt még nem töltöttük be a huszonegyet. Legnagyobb meglepetésemre, vagy inkább lehet, hogy bánatomra olyanok, mint Betranche vagy Kingston, sem mentek.

Így aztán igencsak megváltozott a hangulat. Nagyon sokan átjöttek ide edzeni, és magát az edzőtermet átengedték az olaszoknak, akik általában éktelen lárma és harsány hangulat mellett gyakoroltak. De mi itt nagyon is jól megvoltunk, habár a helyszűke miatt szenvedtünk kicsit. Kelly és Mia akik, például egy trambulinos számban szerepelnek majd a következő műsorban, az ugróasztalt csak a porond szélén tudták felállítani. Így az edzéshez minden alkalommal biztosítókötelet kellett viseljenek, különben egy rossz mozdulat, és a széksorok között landoltak volna.