Il Capitano /Befejezett/

50. fejezet

A színpadon álltam, és táncoltam a valahonnan messziről hallatszó zenére. Mozdulataim könnyedek, kecsesek és pontosan kiszámítottak voltak, furcsa módon azonban fogalmam sem volt, hogy honnan tudom a koreográfiát, hiszen nem emlékeztem, hogy valaha is gyakoroltam volna. De aztán eszembe jutott, hogy csak álmodom.

Mikor egy pillanatra megálltam, észrevettem, hogy a reflektorok vakító fénykörein túl sok száz ember néz engem a nézőtérről, táncom szinte teljesen megbabonázta őket. Ahogyan jobban körbenéztem, arra is rájöttem, hogy az Il Capitanóban vagyok. A hely a nézőkön kívül azonban furcsán üresnek tűnt. Mintha csak én lennék a társulat egyetlen tagja.

A zene egyre csak gyorsult, én pedig lassan a koreográfiám végére értem. Körbetáncoltam a színpadot, ugrottam egy hátra szaltót, és végül egy hosszan kitartott pozícióban megvártam, amíg a dal véget ért, és csend borult a cirkuszteremre. Felálltam, a színpad elejére mentem, majd meghajoltam, de senki sem tapsolt. A nézőkre meredtem, de csak arctalan massza nézett vissza rám, üres, kifejezéstelen tekintetük szinte égette a bőrömet. Ijedten hőköltem hátra, és remegve a színpad közepére hátráltam. Csak egy álom az egész, csak egy látomás, az agyam játéka, suttogtam félhangosan. Hiszen az Il Capitano megszűnt, nem létezik többé.

Váratlanul tenyerek ütemes csattanását hallottam meg a hátam mögül. Valaki mégiscsak tapsolt nekem. Megfordultam, és egy magas, fekete hajú és sötétebb bőrű férfit pillantottam meg felém közeledni. Egy olyasvalakit, akit valamikor régen nagyon is jól ismertem.

- Apa? – kérdeztem óvatosan, és megráztam a fejem. Tudtam, hogy csak képzelődöm.

- Olyan büszke vagyok rád, kincsem! – Az illető megállt előttem, erős grúz akcentusát ezer közül is felismertem, arcvonásaiban mintha csak magamat láttam volna. Igen, ez minden kétséget kizáróan ő lehetett. Tétován kinyújtottam a kezem, de aztán abban a pillanatban vissza is húztam. Attól féltem, ha megérintem, eltűnik a jelenés a szemem elől mindörökre.

- Hogyan jöttél ide?

- Gyere, Sofi, sétáljunk egyet! – mondta apa figyelmem kívül hagyva a kérdésemet, kezével óvatosan megsimítva a vállamat. Ijedten rándultam össze, érintése olyan igazinak tűnt, és egy pillanatra eltűnődtem azon, valóban álmodom-e. Talán mégiscsak kómába estem a baleset után, és az elmúlt négy hét minden szörnyűsége csak az agyam ostoba szórakozása volt. Vagy meghaltam, és most a mennyben vagyok.

Elindultunk a porond széle felé, és mivel apa nem szólt egy szót sem, volt időm rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Borzasztóan fiatal volt, annyi idős lehetett talán, mint halálakor. Sokkal magasabb volt nálam, teste kidolgozott és izmos, mint karrierje csúcsán. Egyszerű farmert és hozzá sötétkék pólót viselt. Fekete tincsei rakoncátlanul lógtak sötét szemébe, és keresztezték markáns arcát, állán több napos borosta díszelgett. Észrevette, hogy nézem, mire gyorsan lekaptam róla a tekintetem, szemem könnyek lepték el. Hát ő volt az én édesapám. Pont olyan, amilyennek kiskoromból emlékszem rá.

- Apa, én... én most csak képzelődöm? – kérdeztem vékony hangon a földet fixírozva.

- Erre biztosan tudod a választ. – Elmosolyodott, közelebb lépett hozzám. – De ez most nem is lényeges.

Szünetet tartott, és gyengéden a nézőtér felett lévő kijáratok egyike felé terelt engem. Szótlanul megfordultam, felbaktattam a lépcsőn, és már léptem is volna ki a körfolyosóra, amikor egy alakot pillantottam meg előttem a sötétből kibontakozni. Angelo Marcelli volt az. Rémülten megtorpantam, ahogyan a férfi megállt előttem, üveges tekintetével engem bámult. El akartam rohanni előle, de ekkor két erős kezet éreztem meg a vállamon.