Il Capitano /Befejezett/

38. fejezet

- Áruljátok el nekem, mégis mi a fene történt a tegnapi előadáson? – A szívem szaporán döngette a mellkasomat, és igyekeztem olyan közel húzódni Felhez, amennyire csak tudtam. Az igazgató várakozásteljesen pillantott végig rajtunk, hangja azonban furcsa módon nem bosszús, vagy számonkérő, sokkal inkább szomorú volt. Azt hiszem, hatalmasat csalódhatott bennünk tegnap.

- Az én hibám volt, Mr. Marcelli – szólalt meg mellettem Fel gondolkozás nélkül, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Én rontottam el, Sofi próbált megtenni mindent, hogy megmentse a számot.

- Ez nem igaz, én sem csináltam jól, igazgató úr! – válaszoltam, hiszen nem engedhettem, hogy Félician vigye el teljes mértékben a balhét. A mellettem álló már vágott is volna vissza, mire puhán, de mégis erőteljesen megszorítottam a kezét. Nem hagyhattam, hogy Marcelli őt hibáztassa majd a félresikerült műsorunkért.

- Jól van, elég, végül is tök mindegy, hogy ki rontotta el és miért, hiszen a tegnapi műsor tegnap volt, azon már nem változtathatunk semmit – mondta a férfi egészen halkan, és lerogyott a székébe. Halántékán izzadságcseppek csillogtak, kezét összekulcsolta az asztallapon, barna szemével lemondóan méregetett minket. – Nem is tudom, hol kezdjem... - sóhajtott fel váratlanul, mire mi Fellel akaratlanul is összenéztünk. Úgy tűnt, mintha az igazgató közölni akarna velünk valami rossz hírt, de fogalma sem lenne, hogy hogyan tudná ezt a legkíméletesebben tenni. Nagyot nyeltem, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akkor, amikor a rendőrök közölték anyával, hogy Ted bácsikám meghalt autóbalesetben.

- Nos, az elmúlt három hónapban kétségkívül keményen edzettetek, és sikerült egy nagyon... - Marcelli szünetet tartott, mintha lázasan keresné a szavakat. – látványos produkciót alkotnotok.

Éreztem, ahogy Fel teste megfeszül, és visszatartja a lélegzetét. Tudtam, hogy ebben a pillanatban ő is attól retteg, amitől én. Talán hiába dolgoztunk ennyire megfeszített tempóban, lehet, hogy mégis kikerül a műsorunk az előadásból.

Lehunytam a szemem, és felkészültem a legrosszabbra.

- Lenne egy új ajánlatom a számotokra.

Micsoda?

A vér kiszaladt az arcomból, és egy pillanatra mintha meg is szédültem volna. Halkan felnyögtem meglepetésemben, és Fellel idegesen egymásra pillantottunk. Egy másodperccel ezelőtt még rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket vizionáltam, hogy mihez kezdek majd, ha kényszerpihenőre küldenek, erre Marcelli most komolyan azt akarja mondani, hogy a tegnapi után új megbízást ad a számunkra?

- Igazgató úr, én tényleg nem akarok hálátlannak tűnni, de... - Egy pillanatra elhallgattam, és idegesen megnyaltam a szám szélét. A torkom kiszáradt, és hirtelen én magam sem tudtam, hogy mit is akarok mondani. Aztán eszembe jutott Fel terve a műsorunkkal és a monte carlói cirkuszfesztivál. Milyen lelkesen tervezgettük a jövőt nem is olyan régen az óceánparton, és már-már olyan közelinek tűnt minden! Szinte már láttam magam előtt a csillogó azúrkék tengert, a pálmafákat, a kaszinókat és a tomboló közönséget, ahogyan mind minket ünnepelnek... Akárhogyan is alakult a tegnap, nem hagyhatom veszendőbe menni ezt a lehetőséget.

- De? – kérdezett vissza Marcelli, pillantásával érdeklődve fürkészte az arcomat. – Mondd csak, Sofi kedves, kíváncsi vagyok az ötleteidre.

- Szóval, hogy... - dadogtam. – Fellel el szeretnénk menni a monte carlói cirkuszfesztiválra – hadartam egy szuszra, és a fülem tövéig vörösödtem. Félician mellettem felszisszent, és értetlenkedő arccal nézett rám. Vetettem felé egy bocsánatkérő pillantást, majd újra Marcelli felé fordultam. Legnagyobb meglepetésemre az igazgató nevetett.