Il Capitano /Befejezett/

42. fejezet

Mivel Rayne állítólag elutazott, az első, aki eszembe jutott, Oguljakov volt. Nagy reményeket fűztem volt edzőmhöz, és hittem, hogy bár nem volt részese a múltban történt eseményeknek, és nem ismerte apámat, hallhatott egyet s mást kollégáitól az évek során. Ahogyan Bill szavait emésztettem magamban, rögtön az orosz férfi ugrott be nekem, amint azon bizonyos estén odajött hozzám, és dacolva a rosszulléttel elmondta, hogy veszélyben vagyok. Valamiért biztos voltam benne, hogy többet is tudott annál, mint amit akkor elárult, és reménykedtem, hogy megérti a helyzetem, és megosztja velem a tudomására jutottakat. Ő volt az utolsó mentsváram; ha tőle nem tudok segítséget kérni, talán sosem leszek képes pontot tenni ennek az ügynek a végére, és sosem tudom meg az igazságot. Mert abban biztos voltam, hogy sem Marcelli, sem Rosa, sem anya nem fognak nekem egy szót sem elárulni, ha addig élnek is.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogy hol találhatom meg az edzőt.

Másnap reggel Pedro előrejelzéséhez híven őrült kavalkád fogadott a cirkuszban. Még korán volt, de máris érdeklődők tucatjai keresték fel az Il Capitanót, akik, mivel a hivatalos programok és előadások még nem kezdődtek el, többnyire összevissza lézengtek az épületben. Csak reggel nyolc múlt, de így is feltűnt, hogy a társulatból milyen sokan próbálják meg valahogyan szórakoztatni a közönséget. A hall egy félreeső pontján Nadát és Zoyát pillantottam meg, amint éppen Csúf bohócorral az arcukon az arra járó gyerekeket igyekeztek megnevettetni, és általuk hajtogatott lufiállatkákat nyomni a kezükbe. Mellettük a társulat egyensúlyozó művésze, egy húszas évei elején járható aprócska lány állt egy pódiumon, és mesteri ügyességgel egyensúlyozott egy labdát a kézfején. Ahogyan felsétáltam a lépcsőn, a cirkusztermet körbeölelő körfolyosóval szemben pedig egy akrobatapárt láttam meg. A fiú éppen egy kézzel igyekezett a feje felett kézálló, lábait spárgába nyújtó lányt tartani, amit a közönség ámult pillantásokkal és lelkes tapssal jutalmazott. Egy ideig kitartották a pozíciót, majd a lány összezárta lábát, és leugrott a társa mellé a földre. Az emberek lenyűgözve kiáltottak fel, mire ők ketten röviden meghajoltak, majd egy újabb mutatványba kezdtek.

Azon kaptam magam, hogy én is megállok kissé távolabb tőlük a fal mellett, és érdeklődve figyelem őket. Valóban bámulatos volt, amit csináltak, és hirtelen roppant irigy lettem, amiért ők ma azt tehetik, amihez a legjobban értenek; szerepelhetnek, és bezsebelhetik érte a közönség elismerését. Lekaptam róluk a szemem, a hátamat a falnak vetettem, és felsóhajtottam. Annak idején én is ezért jöttem a cirkuszhoz, és engem is az hajtott belülről, ami őket: a jól sikerült műsor, a nézők szeretete és a megbecsülés. Minden, amiért egy artista dolgozik.

Marcelli ezeket akarja kiölni belőlem azzal, hogy teljesíthetetlen feladatokat ad.

Dacolva a keserűséggel mély levegőt vettem, felkaptam a táskám, és az edzőterem felé indultam. Elhatároztam, hogy csak azért is szerepelni fogok ma. Megkérem Pedrót, hogy csak a délelőtt gyakoroljunk, utána engedjen el, és mind a kettőnk menjen a dolgára. Ahogyan eddig megismertem, biztosan nem lesz ellenére. Utána pedig csak annyi lesz a dolgom, hogy elkerüljem Marcellit.

És keressek valamilyen módot, hogy kapcsolatba tudjak lépni Oguljakovval, emlékeztettem magamat.

***

Az elképzelésem beigazolódni látszott, Pedro roppantul örült az ajánlatomnak, és három óra ugróasztalon való gyakorlás után el is engedett, és elsietett ő maga is gyakorolni az esti fellépésre. Miután elment, egyedül maradtam az edzőteremben, és a csavarugrástól kissé szédelegve rogytam le a fal melletti padra. Gondolataimba merültem, és minden energiámmal azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan is találhatnám meg volt edzőmet. A férfit azon a bizonyos estén láttam utoljára, azután nem hallottam róla semmi hírt. Bárhol lehet, még az is elképzelhető, hogy még kórházban van, vagy rehabilitálódik valahol, netalán elutazott. Akármi is a helyzet, meg kell keresnem őt, és ki kell faggatnom.