Il Capitano /Befejezett/

3. fejezet

Elég kényelmetlenül ültem a gurulós irodai székemben, és minden figyelmem a számítógép képernyőjére irányult. Amióta csak hazajöttem, a netet böngésztem. Anya szerint ki se lehet innen robbantani engem, és a monitor előtt gubbasztás helyett tehetném magam inkább hasznossá, de neki szerencsére fogalma sem volt arról, hogy mi köt le ennyire. A szemem már eléggé égett, de nem érdekelt, és elhatároztam, hogy addig nem állok fel, amíg meg nem tudok mindent.

Ahogy hazaértem, bezárkóztam a szobámba, leültem a gép elé, és belevetettem magam az internet világába. Az Il Capitanóról akartam megtudni minél többet, főleg azután, hogy az orvos szerint semmi baja nincs a lábamnak, és pár napon belül meg fog gyógyulni. Ennek a hírnek hallatára pillanatnyi pánikom, és lehangolt kedélyállapotom gyorsan elmúlt, és minden energiámat a kutakodásra fordítottam. Beborogattam a lábam, felraktam az íróasztalomra, hogy hamarabb gyógyuljon, és belefeledkeztem a keresésbe.

Újra vidámnak éreztem magam, és valamiféle izgatott várakozás kerített hatalmába, ahogyan az Il Capitanóra gondoltam. Végre megcsillant valami halovány reménye annak, hogy az lehet belőlem, ami mindig is szerettem volna lenni. De ugyanakkor valami rejtélyes oknál fogva aggódtam is. Nem tudtam még pontosan, hogy mit is akarok, és egyelőre megnyugodva vettem tudomásul, hogy még három hetem van ahhoz, hogy kitaláljam. Ez elég sok idő, hogy dűlőre jussak, és ami a legfontosabb; hogy meggyőzzem anyámat.

Végigrágtam magam alaposan a hivatalos weboldalon, a hírektől kezdve a fontos tudnivalókon át mindent elolvastam, egészen az utolsó sorig. A végén már azt éreztem, ha most felkérnének, akár egy egész előadást tarthatnék az Il Capitanóról. Miután alaposan áttanulmányoztam minden egyes információt, kezdtem igazán érezni, hogy milyen furcsa, hogy eddig nem érdekelt ez a társulat, és meg sem próbáltam felvételizni ide. Sose jutott eszembe, hogy megnézzem, egészen a tegnapi napig.

Ahogy egyre többet és többet tudtam meg, egyre jobban szerettem volna, ha felvesznek ide. Igazából az sem érdekelt, hogy mi történt apával a múltban, én nem hiszek efféle családi tragédiákban, és igazából badarság volt erre, mint visszatartó erőre gondolnom.

Apám, Zviad Toroshvili nevét többször is láttam felbukkanni különböző portálokon, sokszor interjúkkal, képekkel együtt. Apa nagyon híres volt a korában, grúzként a vérében volt a küzdés és a kemény munka, aki a két kezével és a tehetségével dolgozott meg mindazért, ami nekünk most anyával van. Szenvedélyes, végletekig küzdő, kitartó ember volt, és azt hiszem, ezt én is örököltem tőle. Ahogyan utána kaptam furcsa nevemet is. Toroshvili. Sofia Toroshvili. Hányszor néztek rám az emberek furcsán a nevem miatt! Persze mostanára megszoktam.

Egészen hajnalig böngésztem a különböző portálokat és videómegosztó-oldalakat, és a végén már egészen leragadt a szemem a fáradtságtól. Elhatároztam, hogy addig nem fekszem le, amíg nem végeztem, így csak olyan reggel négy fele kerültem ágyba. Rengeteg videót megnéztem az Il Capitano fellépéseiről, előadásairól, és bizony be kellett látnom, hogy nem vagyok olyan ügyes, mint akármelyik artista. Azzal nyugtattam magam, hogyha felvesznek, és kitartóan gyakorlok, majd én is leszek olyan jó, mint bármelyikük.

Maga a cirkusz teljesen lenyűgözött, egy egészen különleges világ volt. Az Il Capitano nem használt állatokat a fellépései alkalmával, az előadásokat csakis különféle artisták, zsonglőrök, légtornászok, kötéltáncosok mutatványaiból rakta össze, és ami a legjobban megdöbbentett, többször használtak élő zenét. Sőt, saját zenészeik, és énekeseik is vannak! Ettől aztán tényleg hanyatt vágódtam, hiszen még sosem hallottam ilyenről. Furcsa, hogy eddig nem is tudtam, hogy apa milyen nagyszerű helyen dolgozott!