Il Capitano /Befejezett/

46. fejezet

A sikeren felbuzdulva Pedróval újult erővel vetettük bele magunkat a gyakorlásba, és az eddigi délelőtti erősítés helyett egész nap az ugrással foglalkoztunk. A kitartó munka hamar meghozta gyümölcsét; előbb naponta csak egyszer sikerült tökéletesen kiviteleznem a mutatványt, ez lassan kettőre, háromra, majd négyre kúszott. Majd egy hét múlva azt vettem észre, hogy az ugrásaimnak csaknem az egyharmada sikerül.

Ez persze még mindig kevés volt a sikerhez, és aggódva tudatosítottam, hogy egyre kevesebb időm maradt. Edzőm igazán kitett magáért, és minden alkalommal újabb és újabb tanácsokkal és ötletekkel bombázott, hogy hogyan javíthatnék a tartásomon, a mozgáskoordinációmon vagy az időzítésen. Néha már-már úgy éreztem, hogy mindjárt szétrobban a fejem a sok információtól, amit gyorstalpaló gyanánt igyekezett a fejembe verni, de ez sem bizonyult elégnek. Ahogyan Pedro fogalmazott, pont az a tapasztalat hiányzott, amit a hosszú évek és a már gyerekkortól kezdődő kitartó gyakorlás tudna biztosítani. Ennek bepótlására vajmi kevés volt a három hónap. Edzőm szerint a jelenlegi tudásommal jó, ha csak egy év múlva állhatnék úgy színpadra a Leidenholtz-szaltóval, hogy biztosan, tíz ugrásból tízszer sikerüljön. Ezt közölte is Marcellivel, de tudtuk jól mind a ketten, hogy felesleges minden erőfeszítésünk. Az igazgatót elvakította a megdicsőülés és a siker érzete, és kijelentette, hogyha az edzésen meg tudtam csinálni, akkor élőben is egészen biztosan menni fog.

Az idő hamar elrepült, a gyakorlások, majd a korábbi számommal való néhány fellépés, amit Marcelli engedélyezett nekem, kitöltötte a napjaim nagy részét. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak öt nap maradt hátra az előadásig. Éppen a sokadik sikertelen ugrásom után igyekeztem remegő végtagokkal lekászálódni a hálóról, amikor meghallottam a hátam mögött Pedro kellemes baritonját, amint éppen a létrán igyekezett lefelé a magasból.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha tartunk egy kis szünetet.

- Támogatom az ötletet! – lihegtem, miközben szilárd talajt érve igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, és letöröltem homlokomról az izzadságcseppeket. Odakint iszonyatos kánikula tombolt, és habár idebent volt légkondi, négy óra edzés után semmivel sem éreztem jobban magamat, mintha kint lennék egész nap.

- Mit szólnál fél órához? Lenne egy kis dolgom.

Jobb napokon tiltakoztam volna, hiszen szorított minket az idő, de jelen pillanatban annyira fáradt voltam, és annyira melegem volt, hogy szívesen fogadtam a javaslatát. Erőtlenül bólintottam, mire Pedro elmosolyodott, és a bejárat felett függő órára pillantott.

- Rendben. Akkor fél egykor itt találkozunk.

***

Habár ebédidő volt, én mégsem voltam különösebben éhes, így Pedróval ellentétben nem azonnal az ebédlő felé vettem az irányt. Inkább kikaptam egy tegnapról maradt szendvicset, és elhatároztam, hogy sétálok egyet kint, hátha attól valamennyire magamhoz térek.

Ahogy kiléptem a cirkusz hátsó bejáratán, azonnal arcon csapott a harmincöt fokos forróság. Kiérve az árnyékból rögtön megéreztem magamon a nap perzselő sugarait, és kissé megszédülve a melegtől baktattam át a parkoló túloldalára a fák hűsítő árnyai közé. Kezdtem megbánni döntésemet, de nem volt kedvem visszamenni az edzőterembe. Mivel napjaim nagy részét odabent töltöttem, néha már-már úgy éreztem, mintha szobafogságban lennék, és minden egyes alkalommal jól esett kimozdulni kicsit.

Ahogy a fák közé értem, beszéd zaja ütötte meg a fülemet. Megálltam egy pillanatra, és ahogyan meg tudtam állapítani, hogy valahonnan a szomszédos épület falának tövéből érkezhet. Párat léptem oldalra, hogy kiérjek a fák takarásából, és hirtelen egy egészen szürreális látvány tárult a szemem elé. Párat pislogtam, hogy egészen biztosan jól látok-e, és nem csak a szemem káprázik, majd kíváncsiságtól hajtva a fal mellé lopóztam. Az épület mellett egy hatalmas lakókocsi parkolt, kamionméretű utánfutójának ajtaja nyitva állt, és mellette a kocsik mögött két elefánt körvonalai sejlettek fel. A kocsi klasszikus piros-vajszínű színekbe volt öltöztetve, tetején pedig ott virított a már messziről is feltűnő felirat: Familie Schöneberger.