Il Capitano /Befejezett/

44. fejezet

Reggel fél nyolckor már az edzőteremben toporogtam melegítőben, és Pedrót vártam. Fel-alá járkáltam, közben igyekeztem átmozgatni tagjaimat, néha meg-megeresztve egy bizonytalan pillantást a trapéz felé. Régen fordult elő, hogy ilyen korán már itt lettem volna gyakorlásra készen, de képtelen voltam otthon maradni, így jobbnak láttam, ha elindulok. Érzelmeim szüntelenül ostromoltak odabent, lelkem háborgott, akár a viharos óceán, de az elmúlt héten rájöttem, hogy az edzés, habár szörnyen kimerít, leköti sötét gondolataimat. Amíg gyakoroltam, nem agyaltam az elmúlt heteken, és bensőm is kevésbé sajgott. Ha tehettem volna, egész nap itt lettem volna, és akármennyire meg is gyűlöltem az Il Capitanót, groteszk módon kezdtem második otthonomként tekinteni rá. Itt legalább visszanyertem lelki békémet, még ha csak egy időre is.

Kívülről nézve akár lelkesnek is tűnhettem, mindenesetre biztosan lelkesebbnek, mint Pedro. Lassan elmúlt nyolc óra, majd negyed kilenc, de edzőmnek még mindig nyoma sem volt sehol. Biztosan a barátnőjével van elfoglalva, akit azóta sem láttam, pedig állítólag itt van, és Pedro már egy hete ígérte, hogy bemutatja. De tulajdonképpen nem izgatott az egész, nem érdekelt, hogy jön-e edzésre, vagy sem. Az elmúlt egy hét megtanított, hogy hogyan boldoguljak egyedül. A fájdalom rádöbbentett arra, hogy eddig egész életemben mennyire függtem másoktól. Anyától és Marcellitől, akiket teljes mértékben hidegen hagyja, hogy mi van velem, Rayne-től, aki lelépett, Oguljakovtól, aki valószínűleg sosem fog válaszolni a levelemre, és...

Nem, rá gondolni sem akartam.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre a magam útját járjam.

Csináltam pár cigánykereket és kézállást bemelegítésképpen, majd figyelmemet a jó hat méterrel a talaj felett függő szerkezet felé fordítottam. Edzőm a lelkemre kötötte, hogy amikor nincsen itt, ne gyakoroljak, de intelme mégsem tudott meghatni. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott minden alkalommal, amikor a fémszerkezetre léptem, és a trapézba kapaszkodva ellöktem magam. Mindig egyre magasabbra és magasabbra vágytam, én akartam lenni a legjobb, legügyesebb, aki meg akarja mutatni a világnak, hogy mire is képes valójában. Az edzéseket is untam, hiszen Pedro mindig csak a már jól ismert, unásig gyakorolt elemeket csináltatta velem. Pedig olyan szívesen próbáltam volna ki valami mást, valami újat, ami igazán kihívást jelent a számomra. Már azt az otromba biztonsági övet is levettem volna magamról, hogy érezzem, milyen, ha csak a négy méterrel alattam levő könnyű háló véd a zuhanástól. Pont, ahogyan az előadáson is lesz majd. De edzőm egyelőre hallani sem akart semmi ilyesmiről. Mindig azt mondta, hogy túl korai nekem, de lassan kezdtem nem hinni neki. Pedro akármilyen laza és fiatalos is volt, nem értett a dolgához, legalábbis nem annyira, mint előző oktatóim. Ő artista volt, és legalább annyira untatta őt a velem való foglalkozás, mint engem az ő edzésterve.

Leültem a háló alatt elterülő matracra, hogy lenyújtsam magam kissé, de gondolataim hamar a mai edzés felé kalandoztak. Minduntalan felfelé tekingettem, és már-már azon gondolkoztam, hogy felmegyek, és csinálok pár lengést bemelegítésképpen. Csak hogy érezzem, milyen. Olyan furcsa volt érzelmeimnek ez a kettőssége, hogy szinte egészen beleszédültem. Utáltam ezt az egészet, és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy megcsináljam a Leidenholtz-szaltót, de mégis edzeni akartam, és tökéletesíteni a mutatványt. Ki tudja, az is lehet, hogy teljesen megkattantam.

Az idő gyorsan múlt, és mire feleszméltem, már fél kilenc volt. Pedrónak még mindig nyoma sem volt, és én megelégeltem a várakozást. Felpattantam a tornaszőnyegről, ahol eddig ücsörögtem, és a háló mellett himbálózó létra felé vettem az irányt. Az volt a tervem, hogy felmászok, lengedezek párat a trapézon, majd leugrok egy elegáns mozdulattal a hálóba. Ezt megcsinálom sokszor, majd utána kitalálok valami bonyolultabbat, és ezt addig ismétlem, amíg Pedro ide nem ér.