Il Capitano /Befejezett/

43. fejezet

„Kedves Mr. Oguljakov!

Őszintén sajnálom, hogy gyógyulása és pihenése közben zavarom, de egy nagyon fontos ügyben szeretnék önnel beszélni, amely úgy érzem, nem tűr halasztást. Régóta kerestem a módot, hogy el tudjam érni Oroszországban, és hiszem, hogy ön jelenleg az egyetlen, aki tudna nekem segíteni.

Mint talán értesült róla, nemrég Mr. Marcelli megbízott Félician Betranche-ot és engem azzal, hogy bemutassuk a híres Leidenholtz-szaltót. Az igazgató nem kínált nekünk más alternatívát; választanunk kellett, hogy vagy elvállaljuk, vagy annak a kockázatnak tesszük ki magunkat, hogy akár hónapokig nem kaphatunk újabb szereplési lehetőséget. Mind a ketten belementünk a dologba, bár jelenleg még külön készülünk a műsorra.

Régóta él bennem a gyanú, hogy Mr. Marcelli engem máshogyan kezel, mint a társulat többi artistáját, és ezt ez a legújabb eset is jól példázza. Ennek kétségkívül köze van ahhoz, hogy az édesapám, Zviad Toroshvili régen szintén a cirkusz tagja volt, és itt is vesztette tragikus körülmények között az életét. Úgy sejtem, van valami összefüggés e két dolog között, és van valami, amiről tudnom kéne a jövőbeni karrierem szempontjából, de eltitkolják előlem az Il Capitanóban (beleértve Mr. Marcellit, Rosa Rayne-t és az édesanyámat is).

Éppen ennek a titoknak a felderítése ügyében keresem meg önt is. Habár nem ismerte az édesapámat, biztosan hallott egyet és mást róla és a pályafutásáról a társulatnál. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kórházba kerülése előtt ön megkeresett engem, és azt állította, veszélyben vagyok a cirkusznál, amíg Mr. Marcelli az igazgató, és az apám is veszélyben volt annak idején. Kérem, válaszában írja meg nekem, amit tud, nagyon fontos lenne. Amióta az Il Capitanónál vagyok, most először érzem úgy, hogy bajban vagyok, és önerőmből már nem tudok kimászni belőle. Marcelli belekényszerített engem olyasmibe, amibe nem akartam belekeveredni, és senki mástól nem remélhetek segítséget.

Várom mihamarabbi válaszát, és jó egészséget kívánok!

Üdvözlettel: Sofia Toroshvili"

Újra és újra átolvastam a megsárgult papírra írt girbegurba betűimet. Néhány helyen elmaszatolódott a kék tinta a könnyeimtől, és az isten tudja, hányadjára írtam újra a levelet, mire eljutottam odáig, hogy végre feladjam. Egy nagy sóhajtás kíséretében félbehajtottam a papírt, beleraktam a borítékba, és bedobtam a postaláda nyílásán. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, ahogyan tompa puffanással földet ér a doboz alján, majd felkaptam az edzőtáskám, és hazafelé indultam Prince's Bay kihalt utcáin.

Tizenegy nap. Ennyi telt el azóta, hogy Oguljakov irodájában jártam, és megtaláltam azt a címet, amelyre most elküldtem a levelemet. Tizenegy napig évődtem azon, vajon merjem-e ezzel zavarni volt edzőmet, de aztán a kétségbeesés szépen lassan legyűrt, és maga alá temetett. Végül nem bírtam már tovább, tegnap este tollat ragadtam, és töviről-hegyire leírtam mindent a férfinak. Egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy olvassa majd a levelemet, vagy ha igen, válaszol-e rá, de még így is jobb volt, mintha csak ülök tétlenül és nem csinálok semmit. Így legalább megvolt az esélye, hogy valaki segít nekem. Hiszen senki másra nem számíthattam. Sem Rayne-re, sem anyára, sem Marcellire, sem másra a társulatból.

Ahogyan Félicianra sem.

Tizenhárom hosszú nap múlt el, mióta elment, és én úgy éreztem, szépen lassan beleőrülök a hiányába és a fájdalomba. Tizenhárom reggel keltem fel annak reményében, hogy egy üzenetet, egy sms-t, vagy egy nem fogadott hívást találok majd tőle, és részletesen beszámol majd mindenről, ami vele történt. Amiben biztosít arról, hogy mennyire szeret, és hamarosan indul haza. De nem így történt. Minden este fájdalommal és a magány őrjítő érzésével feküdtem le, és ez rettenetesebb volt mindennél, amit eddig valaha éreztem. Ő, akit mindenkinél jobban szerettem a világon, egyedül hagyott, kiszolgáltatva Marcelli önkényének.