Il Capitano /Befejezett/

5. fejezet

Szörnyen bénának éreztem magam hirtelen. Valahogy nem bírtak normálisan mozogni a testrészeim, és elég kellemetlenül éreztem magam, ahogyan álltam ott a zsűri előtt egy szál tornadresszben, kezemben az apámtól kapott labdával, és igyekeztem elszántan az előttem ülőkre nézni. De hiába, ennek az undok, nagyképű srácnak a megjegyzése nem hagyott nyugodni. Eleget láttam mára, visszhangzott a fejemben újra és újra a lekicsinylő megjegyzés, és úgy éreztem, képtelen vagyok koncentrálni.

Aztán valahogy mégis elkezdtem. Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan az utcai fellépéseim alkalmával teszem, próbáltam úgy tenni, mintha minden mozdulat a szívemből jönne. A rögtönzött előadásaimra, a közönség örömére és a tapsviharra gondoltam, amelyek mindig olyan jóleső érzéssel és elégedettséggel töltenek el egy-egy mutatvány után. De a fejemben egyre csak ismétlődött; eleget láttam. Ez a két szó annyira az elevenembe talált, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Mi van, ha annak a srácnak igaza volt, és most feleslegesen strapálom magam, mert itt sokkal nagyobbak a követelmények, mint amikhez én hozzászoktam? Mi van, ha csak ostoba vágyálom az egész, és éppen jó úton tartok afelé, hogy nevetségessé tegyem magam?

Még a könnyed mozdulatok is akadoztak valahogy, és néha csak egy hajszálon múlott, hogy nem ejtettem el a labdát. Megpróbáltam ügyelni a kecsességre és a tartásomra, és a fejemben visszhangoztak apa szavai, amikor tanított engem kiskoromban; térdet kinyújt, bokát megfeszít, kar egyenes. Ez valamennyire működni látszott, és némiképp sikerült megmentenem az amúgy kissé gyászos gyakorlatomat. Félúton megálltam egy pillanatra, de épp csak annyira, hogy szemügyre vegyem a zsűri arckifejezését. Néhányuk arca kifejezéstelen volt, minden érzelmet nélkülözött, sőt már-már inkább nemtörődömnek látszott innen. Sergej üres tekintettel meredt rám, a mellette ülő szőke csaj türelmetlenül dobolt a tollával, mintha én ott se lettem volna. A tagok közül egyedül az idősebb, szélen ülő nő és a középen ülő férfi mutatott irántam leplezetlen érdeklődést. Ez kissé megnyugtatott. Legalább valaki idefigyel.

Ahogyan közeledtem a szám vége felé, úgy váltak egyre ruganyosabbá és könnyedebbé a mozdulataim. Egészen el mertem magam engedni, a feszültség is többé-kevésbé feloldódott bennem. Ez az újult energia adott erőt az utolsó ugrásomhoz is, ami a legnehezebb volt. Tökéletesen kellett időzítsek, hogy jól sikerüljön, és ne hibázzam el. Feldobtam a labdát a magasba, nekifutottam, ugrottam egy rundel-flikket, de azonnal éreztem, hogy nem stimmel valami. Amint a flikkből a talajra érkeztem, a bal bokám, amelyiket három hete majdnem kitörtem, megbicsaklott egy pillanatra, és éles fájdalom hatolt belé. Igyekeztem nem törődni vele, és visszanyerni egyensúlyomat, felemeltem a kezemet, és vártam, hogy a labda a kezembe érkezzen.

- Au!

Az a vacak olyan gonoszul csúszott ki a kezem közül és talált telibe, mintha csak önállósította volna magát. Egyenesen arcon ütött, lepattant rólam és pattogva megállt valahol a zsűri asztala előtt. Leengedtem a karomat, és a fájós orromat dörzsölgettem, ami annyira megfájdult, hogy a szemem is könnybe lábadt tőle. Ehhez csatlakozott a bokám is, amibe szépen lassan kezdett visszaszivárogni a már jól ismert fájdalom. A fenébe, talán nem gyógyult meg rendesen, és most csak még többet ártottam neki!

Összeszorítottam ajkaimat, és igyekeztem mosolygó, vagy legalábbis közömbös képet vágni, miközben éreztem a rám szegeződő pillantásokat. Eléggé ostobának éreztem magamat, és bizonyára mulatságosan festhettem, ahogy ott álltam, ötük pillantásának kereszttüzében. Lehajtottam a fejemet, összeszedtem a labdámat a zsűri asztala elől, majd újból felegyenesedtem, de igyekeztem kerülni a pillantásokat. Vártam, hogy szóljon valaki valamit, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is hozzáfűzne valamit a produkciómhoz. Így hát aztán megfordultam és kimentem az ajtón, csak a küszöbön állva suttogtam el egy viszlátot. Senki nem köszönt vissza; egészen biztosan nem voltak meggyőződve róla, hogy még viszontlátjuk egymást. A szemem sarkából láttam, hogy a szőke nő odasuttog valamit annak a Sergej nevezetűnek, aztán az ajtó becsukódott mögöttem.