Il Capitano /Befejezett/

13. fejezet

Marcelli magyarázatát többé-kevésbé elfogadtam, és megnyugodtam, bár még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy láttam már valahol azt a férfit. Sokszor kaptam magam azon, hogy szórakozottan a gép előtt ülve az ujjaim szinte maguktól pötyögik be a nevet az internetes keresőbe. Egyszer valóban rá is kerestem, de nem találtam semmi értelmeset. Néhány francia híres ember neve jött ki, néhány íróé, politikusé, közéleti személyiségé, de egyikük sem volt artista, és egyik sem hasonlított arra a férfira, akit a képen láttam. Anyának viszont továbbra sem szóltam egy szót sem az egészről. Jobbnak láttam nem zavarni őt ezzel a kérdéssel, hiszen mindennemű apával kapcsolatos dolog mélyen felkavarja.

Mindenesetre ez a hét is ugyanolyan gyorsan és eseménytelenül telt el az előadást leszámítva, mint a többi. A mindennapos edzés nagyon elfárasztott, és csak most kezdtem érezni, hogy mire is vállalkoztam igazán, amikor először beléptem a Capitano ajtaján. Az edzések Oguljakovval és a gyakorlás a többiekkel nagyon megterhelő volt, de hasznos. Észrevettem, hogy kezdek egyre ügyesebb lenni, és egy-egy kimerítő nap után mindig azzal vigasztaltam magam, hogy a Cirkuszfesztiválon majd végre megmutathatom mindenkinek, hogy mit is tudok, és eloszlatnám végre a kételyeket magammal szemben.

Tudtam viszont, hogy többen nem kedvelnek a cirkuszban. A hírek viszonylag gyorsan elterjedtek, hogy ki is vagyok, és hogyan kerültem be, és hamar pletykálkodni kezdtek rólam és arról, hogy Marcelli miért is vett be a cirkuszba. Igyekeztem ezekről nem tudomást venni, hiszen a nagy többség kedves volt velem annak ellenére, hogy tudták, hogy kinek a rokona vagyok. De elég volt csak Violet Kingstonra nézzek, vagy Betranche-ra, és azonnal elpárolgott a jókedvem.

Tom is hamarosan visszatért közénk, és majd kicsattantam az örömtől, amikor ismét viszontláttam. Csak következő héten jött be ismét a cirkuszba, addigra viszont kipihente magát, és ami a legjobban megdöbbentett, hogy hamarosan újra elkezdték gyakorolni a számot, hogy a Cirkuszfesztiválra tökéletesen menjen. Tom ugyanolyan könnyedén és vakmerően mozgott a levegőben, és egymás után többször is megcsinálta ugyanazt az ugrást tökéletesen, amit a műsorban elrontott. Csodáltam a bátorságát és elszántságát, hogy újra megpróbálja, és Mia most már egészen biztosan nem mondhatta rá, hogy nem jó artista. Azonban mégis láttam, hogy az eset komoly csorbát ejtett a büszkeségén. Elég kevés ideje ismertem még, de akkor is észrevettem, hogy kétszer olyan keményen edz, és a gyakorlásnál sokkal keményebb magával szemben, mint bárki más. Mintha szerette volna elfeledtetni mindenkivel, hogy mi történt.

Különben is sok időt töltöttünk mostanában egymás társaságában, hiszen általában ott maradtam egy kicsit az ő edzésük alatt is a cirkuszteremben, csak hogy nézzem, hogy hogyan haladnak. Azt hiszem, nagyon is megkedveltem Tomot. Közel éreztem magam hozzá, akárcsak Miához és Kellyhez, mintha mindig is az életem részei lettek volna, és nem csak lassan három hete ismerném őket. Furcsa volt az előző életemre gondolni az Il Capitano és a barátaim nélkül. Mintha az egy másik világban történt volna, és nem is én lettem volna, hanem valaki más helyettem.

***

Ahogyan közeledett a Cirkuszfesztivál időpontja, úgy lettem én is egyre idegesebb. A városban többször is láttam kifüggesztve a plakátokat, amelyek büszkén hirdették, hogy szerte a világból több mint ötszáz bohóc, artista, mutatványos és táncos lép fel három napon keresztül. Ha belegondoltam, hogy én is egyike leszek ennek az ötszáznak, a torkomban hatalmasra dagadt a napról napra amúgy is egyre nagyobbá növő gombóc. Tudtam, hogy a jövőm és a karrierem múlhat az egészen, és ha hibázok, kihajítanak a cirkuszból, és az egész eddigi munkám hiábavaló volt. Tudtam, hogy Marcelli kedvel, de kinéztem volna belőle, hogy elküld, akármennyire is akarta, hogy a társulat tagja legyek.