Il Capitano /Befejezett/

27. fejezet

Elszántam kapaszkodtam a bögre forró csokoládémba, miközben bambultam magam elé, látszólag tudomást sem véve a külvilágról. Velem szemben, a hangulatos kávézó egyik sarokasztalának túloldalán Kelly és Tom aggódó tekintettel néztek rám, és úgy rémlett, mintha néha mondtak is volna valamit. De furcsa módon alig jutott el valami az agyamig a mondandójukból.

Vasárnap volt, ami azt jelenti, hogy holnap egy újabb szenvedéssel teli hét kezdődik, és én újra és újra meg fogok halni minden egyes nap végén. Ezt a hetet is alig éltem túl; a fáradtságtól alig létezem, az izomláztól pedig nem bírtam mozogni, és kétlem, hogy ez a jövőben bármit is változna.

Amióta a cirkuszban vagyok, most először éreztem totálisan kétségbeesetten magam. Ebben az elmúlt négy napban többet edzettem, mint eddig bármelyik héten, és Félician sokkal keményebben hajtott, mint akár Oguljakov, akár Rosa. Azt elismerem, hogy volt értelme, hiszen már sokkal könnyebben mennek azok az elemek, amelyeket még hét elején csak nagy nehézség árán tudtam megcsinálni, de közben teljesen leamortizálódtam. És Betranche mindezt tökéletesen figyelmen kívül hagyta. Képes volt akár este hétig is benn tartani, hogy addig gyakoroljunk egy mutatványt, ameddig az a maximalizmusát tökéletesen ki nem elégítette.

- Hallod, Sofi?

- Tessék? - kérdeztem bágyadt hangon, és értetlenül Kellyre pillantottam. Az arckifejezéséből ítélve már jó hosszú ideje magyarázhatott nekem valamit.

- Ezt meg kell mondanod Marcellinek! Tönkre fog tenni Betranche, ha ez így megy áprilisig, és veszélybe fogja sodorni a karriered is. Nézd meg, egy hét alatt mit tett veled!

Kellynek igaza volt. A kávézó szemközti falát borító tükörbe néztem, és majdnem megijedtem a látványtól. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy néztem ki, mint egy kísértet. Szemem alatt sötét karikák húzódtak, arcom sápadt és beesett, tekintetem fáradt volt.

- Már mondtam neki - sóhajtottam, és nagyot kortyoltam a forró csokoládéból. Az ital hatására jóleső melegség áradt szét bennem, és kissé magamhoz térített. - De hajthatatlan volt, erősködött, hogy mi „valami nagyszerűt" fogunk összehozni Féliciannal - mutogattam kezemmel az idézőjeleket, és igyekeztem minél gúnyosabban fogalmazni, mire Tom megvetése jeleként hangosan felhorkant.

- Kezdem azt hinni, hogy Marcelli nem normális - sóhajtott fel barátnőm. - Főleg, ha rólad van szó, Sofi. Nem tudod, miért csinálhatja ezt veled? Mármint, hogy kivételezik.

- Nem. Sejtelmem sincs. - Valójában ez kicsit sem volt igaz, hiszen elég megalapozott feltevéseim voltak az igazgató viselkedésével kapcsolatban, de ezeket nem akartam megosztani senkivel. Nem akartam barátaim orrára kötni, hogy az apám milyen jelentős személyiség is volt annak idején az Il Capitanóban, és hogy Marcelli valószínűleg az ő emléke miatt akar belőlem sztárt faragni. Számukra nem volt ismerős Zviad Toroshvili neve, és ez jobb is volt így.

- De tényleg Sofi, én ellátom a baját. - Tom zavarba jött, és elvörösödött, amikor kérdőn ránéztem. - Úgy értem, Betranche-ét. Úgyis van még vele egy kis elszámolni valóm - morogta dühösen.

- Ne, Tom, kérlek - csúsztattam akaratlanul is közelebb a kezemet az övéhez, mintha meg akarnám fogni. Amikor erre rájöttem, gyorsan elhúztam, nehogy félreértse a helyzetet. - Nem akarok balhét.

- De megérdemelné az a rohadék! Nézd meg, egy hete edzetek együtt, és máris mennyit ártott neked! Sofi, én féltelek, és... Segíteni akarok neked. - Tom ragyogó kék szeme szinte átfúrt, és képtelen voltam állni a pillantását, így inkább gyorsan lehajtottam a fejemet. Tudom, hogy a fiú ezt hogyan értette, és már régen nem akarom „baráti gesztusként" félremagyarázni a cselekedeteit. De nem. Akkor sem hagyhatom, hogy még mindig reménykedjen.