Il Capitano /Befejezett/

Félician Betranche

Félician szinte alig látott a dühtől, ahogyan utat tört magának kifelé a tömegben. Minden vágya az volt, hogy kijusson innen erről az átkozott helyről, el minél messzebbre tőlük. Emberek tucatjai jöttek vele szembe, és gázolták majdnem el, hiszen mindenki a kijárat környékén tömörült, és egyszerre akarta elhagyni az épületet. A fenébe, erre előbb is gondolhatott volna, hogy az emberek most mennek majd haza az előadás után, egész Manhattanben állni fog a bál emiatt. De nem baj, gondolta, semmi nem baj, csak minél hamarabb érjen haza.

Egy jó fél órájába telt, mire kiért a Central Parkból, és megtalálta a kocsiját, amelyet az egyik parkhoz közeli sugárút parkolójában hagyott. Az autó megkeresése is elég sok időt vett igénybe, hiszen a düh még mindig eltompította az érzékeit. Miután nagy nehezen megtalálta, beült, bevágta a cuccát, az oklevelet és az érmét az anyósülésre, és megpróbált megnyugodni, kiengedni az összes feszültséget, ami az elmúlt időben felhalmozódott benne. A kezébe temette az arcát, és igyekezett lecsillapodni, de tudatosult benne, hogy egész testében remeg, és képtelen koncentrálni. Már megint minden amiatt az átkozott Tom Smith miatt történik! Mert ő annyira nagynak képzeli magát, és utálja csak azért, mert jobb nála. Tom már onnantól kezdve pikkelt rá, hogy a társulathoz jött, de csak az utóbbi időben durvult el ennyire a helyzet. Biztosan azoknak az új csajoknak akarja megmutatni, hogy mennyire ász, és be akar vágódni náluk! Szánalmas, úgy, ahogy van! Tudta magáról, hogy ő sem egy szent, de nem ő kezdte. Soha nem ő kezdte.

És különben is igaza volt, hiszen az újak szinte mind borzalmasak voltak ma.

Beindította a kocsit, de rögtön a fékre lépett, mivel a mögötte levő kocsi éppen abban a pillanatban farolt ki a parkolóból, és kis híján belement hátulról. A kocsi vezetője dudált, és hangosan káromkodott, és Félician belegondolt, hogy tényleg jó ötlet-e ilyen állapotban vezetni. De mindegy, legalább ha nekimegy valakinek, talán megsérül, és véget ér végre a karrierje.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja kívánni, de rá kellett jönnie, hogy már elég rég óta érlelődik benne ez a gondolat. Amióta a dolgok ilyen rosszra fordultak, sokat gondolkodott azon, hogy milyen ürüggyel lépjen le az Il Capitanótól, és térjen vissza Párizsba, vagy vissza Dél-Franciaországba, a szülőföldjére, és hagyja maga mögött ezt a diliházat. Utálta New Yorkot, utálta Amerikát, utálta a társulatot, és csak az tartotta még itt, hogy az apja hallani sem akart arról, hogy hazamenjen. Múltkor, amikor hazautazott egy hétre Párizsba, részletesen beszélt vele erről, de az kerek-perec kijelentette, hogy nem jöhet haza, mert nem kéne egyetlen francia társulatnak sem. Nem tenne jót a karrierjének, ha csak így ugrálna a társulatok között, és örüljön neki, hogy egyáltalán biztos helye van valahol. Sosem gondolta volna, hogy a tulajdon apja ilyen kegyetlen lehet, de nem tehetett mást, ameddig mondta, ő itt marad, és összeszorított fogakkal, de valahogyan kibírja. Reménykedett, de fogalma sem volt, hogy miben. Nem maradt más számára, mint hogy a lehető legkeményebben eddzen, és várja, hogy az apja egyszer csak meggondolja magát, és megengedi, hogy végre itt hagyja Amerikát.

Az úton is folyton elkalandoztak a gondolatai, és azon kapta magát, hogy egyáltalán nem az útra figyel. Többször is erőteljesen be kellett fékezzen, mert hol a kereszteződésben nem állt meg, hol meg egy gyalogost ütött el majdnem. Amikor végre megállt az egyik piros lámpánál, és erélyesen magára parancsolt, hogy lehiggadjon végre. Veszélyes dolog volt így vezetni.

Mivel elég sokat kellett ácsorogni a lámpánál, illetve a szombat délutáni csúcsforgalomban, amikor mindenki igyekszik kimozdulni kicsit otthonról, alkalma volt alaposabban szemügyre venni, hogy mit is nyert. Nem volt maradéktalanul boldog, inkább csak elégedett, hogy ezt is megcsinálta, és kifizetődtek a hosszú edzések és a gyakorta este kilenckor történő hazaindulás. Be kellett vallania magának, hogy az utóbbi időszak kemény gyakorlásai igencsak megviselték, hiszen általában ő volt az, aki a legtöbbet edzett, és legutoljára ment haza. De nem tehetett mást, hoznia kellett az elvárásoknak megfelelő szintet, különben mit mondanának az apjára, mint a Francia Állami Cirkusz igazgatójára otthon, hogy a fia még nyerni sem tud? De persze így is csak második lett, az idióta mongolok megelőzték. Lehetett volna ez jobb is.

Eszébe jutott, hogy talán fel kéne hívnia Victoire-t, hogy elmondja neki a hírt, hiszen megígérte, hogy azonnal telefonál, amint vége van a fesztiválnak. Ránézett az órájára. Már délután öt körül járt az idő, ami azt jelenti, hogy Franciaországban már késő este van. Nem akarta Vicet ilyen későn zaklatni, habár a lány kérte, hogy hívja még ma mindenképpen fel. Lehet, hogy mégis megteszi. Vic legalább érdeklődik még iránta.

Szinte fellélegzett, és a benne szűnni nem akaró feszültség is alábbhagyott némileg, amikor megérkezett kis társasház elé, amelynek az egyik felső emeleti lakásában lakott. Betolatott a parkolóba, leállította a motort, de még nem szállt ki azonnal, hanem egy ideig még ücsörgött, és az utcán elhaladó autókat nézte. Bronxban már ilyenkor javában zajlott az élet, az utak zsúfolásig megteltek, és már-már szinte csak lépésben lehetett haladni. Csak most örült igazán, hogy még azelőtt hazaért, hogy az igazi csúcsforgalom kitört volna. És annak sem örült volna igazán, ha még egy kis időt ott kellett maradjon volna a társulattal összezárva.

Minél kevesebb időt tölt velük, annál jobb.