Testvériség? Szövetséges? Ellenség?-Teen Wolf 2.-3.-4. Rész (✔️)

2./ 25.

Angela:
Miután a teraszon Theo kitálalt a Beacon Hillsben történtekről, magamelé suttogtam a választ:
-Vérhiénák.-Esett le.
-Igen és azt hiszem jobb, ha még nem avatjuk be Scottékat. A fenyegetés még fent áll.
Nem ért meglepetésként sem a vérhiénák, sem a fenyegetés. Elvégre a vadászok miatt csak egy időre tűntek el a városból és Haleyék okkal jöttek a mi városunkba, szóval nem tűntek el, amíg meg nem szerezték, amit akartak. A kérdés csak az volt, mit akarnak?! Kezdtem pánikba esni. Kijött rajtam az is, ami eddig nem és kétségbeesetten bújtam Theohoz, miközben a könnyeim elkezdtek folyni az arcomon. A sós könnyek szinte égették az arcom és fejemet Theo mellkasába fúrtam. Az aftershave-je megnyugvást sugárzott, ahogy keveredett a hűvős esti levegő és az erdő illataival. A keze a hátamon a felsőmön keresztül is égette a bőröm és az ajkai, amiket a homlokomra tapasztott apró villámcsapásokat mért a bőrömre. A könnyek teljesen elzárták a külvilágot és az idő teljesen megszűnt, csak azt érzékeltem, hogy egy idő után Theo a karjaiba vesz és bevisz egy szobába, s mivel a sírástól annyira kimerültem, hogy semmit nem érzékeltem már, csak az tűnt fel, hogy alszom.

Theo:
Látni Angit annyira gyengének, sérültnek és törékenynek, a lehető legrosszabb volt. Ez az egész csak akkor lett rosszabb, amikor a vérfagyasztó sikolyai a hajnalba hasított. Olyan volt, mintha az Ördögűzőt nézném. Kapálózott, zokogott és visítozott, torkaszakadtából. Rögtön az ölelésembe vontam és elkezdtem nyugtatni, de olyan volt, mintha nem bírna felkelni, aztán egyszercsak kipattantak a szemei és levegőért kapkodva a mellkasomba fúrta a sírástól nedves arcát.
-Már itt vagyok.-Simogattam a hátát.
Tudtam, hogy ez nem csak egy rémálom volt, vagy látomás, ezek azoknak a napoknak voltak az emlékei, amiket a vadászok elmebeteg kínzós játékaival töltött. Pontosabban ő volt a játékszer azok a szochiopaták a játékmesterek. Ahogy Angi remegett a karjaimban és a verejték a homlokán végigfolyt, ahogy remegő sóhajok hagyták el a száját és, ahogy reszkető kezeivel belém kapaszkodott egyre idegesebb lettem. Egyre jobban elöntött a méreg és azt kívántam bár átlagosak lennénk. Sosem tettem még ilyet, de azt akartam, hogy elbújhassunk a problémáink elől, hogy biztonságban tudjam az embert, akit mindennél jobban szeretek. Szorosabban öleltem magamhoz, majd suttogni kezdtem a fülébe:
-Itt vagyok. Ígérem, hogy biztonságba tudlak, s egy nap, mikor majd a gyerekeinkkel sétálunk a város cukrászdájába, arról fogok mesélni nekik, miközben szorosan magamhoz ölellek, hogy az anyukájuk egy tündér, akinél jobb és erősebb embert nem ismerek.
Féltem, hogy nem jön be, de meglepetésemre rá és rám is hatással volt. Mindketten kezdtünk megnyugodni és lassan rám emelte tekintetét, amiben ekkor már nem félelem csillogott, hanem vágy?
-Szóval te már gyerekeket tervezel?-Mosolyodott el halványan.
A hangja rekedtes és vékony volt a sírástól és bár még törékenynek tűnt a kötések miatt és mert most ébredt fel az emlékek rémálmaiból, mégis vágytam rá és leírhatatlanul jó volt látni mosolyogni.
-Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben.-Fogtam két kezem közé az arcát, majd lágyan megcsókoltam.
Nyelvem a szájába került és csókunk egyre hevesebb lett. Óvatosan lefektettem és felékerekedtem, ő pedig közelebb húzott magához, de egy mozdulattól felnyögött a fájdalom hatására, mire elváltam tőle.
-Ha meggyógyultál teljesen, innen folytatjuk.-Öleltem át, s a mellkasomra húzva őt visszafeküdtem az ágyba, szorosan tartva őt, de fájdalommentesen.
Hallottam, hogy mosolyogva felsóhajt, mire-miközben simogattam a hátát-ránéztem.
-Minek örülsz ennyire?-Mosolyodtam el én is.
-Csak eljátszottam a gondolattal, amit mondtál.-Nézett a szemembe.-Gondolj bele, egy kisfiú és egy kislány, mint egy igazi család.
Tudtam, hogy nem csak a mi jövőnkről van szó. Hisz Anginek, akárcsak Malianak, kimaradt a család az életéből. Elválasztották a testvérétől, a nagybátyjától, az apjától, nagynénjétől, minden szerettétől, vadásznak nevelték, ilyen elmebetegekkel, mint akik elrabolták és sosem volt biztos pontja, csak Jack. Jack, aki szintén végezni akart vele később.
-Szerinted mik lennének? Mármint milyen természetfelettik?-Kérdeztem, csakhogy továbbra is láthassam a mosolyát és eltereljem a figyelmét.
-Hát, a fiú gondolom vérpréri, viszont a lány...a bansheeséget öröklik a lány utódok, tehát gondolom olyan lenne mint én.-Merengett és annyira édes volt, ahogy csillogott a szeme.
Szerettem őt, mindennél és mindenkinél jobban. Azt akartam, hogy ne essen több bántódása. Hogy tudja, én mindig itt leszek neki és sosem hagyom el többet. Hogy az életem adnám érte és hogy minden perc ajándék vele. És azt kívántam bár megállíthatnám az időt, ott abban a pillanatban, hogy ő a karjaimban tartom és hallgatom a szuszogását, miközben arról csacsog, mi lenne, ha gyerekeink lennének. Nem volt kérdés. Nem engedhettem vissza egyedül Araya csapatához és Haleyékkel szemben sem hagyhattam egyedül. Ha kell éjjel-nappal őrt állok mellette és csak egy rossz pillantás miatt rávetem magam bárkire, csak neki ne kelljen több kínt és fájdalmat átélnie.
És akkor még nem is tudtam, hogy igazából mennyire kell tartanom attól, hogy mi vár rá és a falkára, amit már családomként szerettem, tiszteltem és az életemnél is jobban féltettem...