Testvériség? Szövetséges? Ellenség?-Teen Wolf 2.-3.-4. Rész (✔️)

2./ 27.

Angela:
-Nem bízom bennük!-Léptem be Derekhez.
-Csak pár alfátlan béta.-Mondta finoman Scott.
-És ha nem azok?-Néztem a szemébe.
-Megmentették az életed.-Válaszolta, mintha mindenképpen meg akarná védeni őket.
Igaz, megmentették az életem. Igaz, Scotték nem tudták, hogy Haleyék nem vérfarkasok. De valami oka volt, hogy megmentettek. Ráadásul ha nincs ott az a valaki, aki a kést a támadómba állítja, akkor ők is haszontalanok lettek volna.

Miután eljöttünk mexikóból, Daniellel egyaránt, hiába próbáltam, nem bírtam megnyugodni. Muszáj volt lelépnem. Egyedül. Az erdőbe. Ki kellett dühöngenem és kisírnom magamat, anélkül, hogy amiatt aggódnék, hogy a többiek engem féltenek. Nem mintha így nem tennék, de az más lett volna. Nem vágytam az aggódó pillantásokra, a vigasztaló, féltő szavakra, vagy a megnyugtatásokra, amik úgysem jöttek volna be, csak veszekedésbe végződött volna.
-Nem jó ötlet egyedül maradnod.-Jelent meg mellettem Jack.
-Oh, te csak ne aggodalmaskodj!-Förmedtem rá, miközben idegesen lépkedtem egyre mélyebbre az erdőben.
-Angi én....
-Mi?-Szakítottam félbe.-Te mi? Mért nem tudtál csak átlépni a fénybe, vagy isten tudja hova, hogy ne kísérts tovább?!
-Azért nem mondtam, hogy megvédjelek.-Mondta higgadtan.
-Hogy megvédj?!-Kérdeztem cinikusan.-Az ember nem titkol el ilyen dolgokat!
-Meg akartalak védeni.
-Igen, gondolom akkor is, mikor elhallgattad, hogy természetfeletti lettél! Meg mikor meg akartad ölni a testvérem! Ja és mikor összefogtál Jacksonékkal! Azt nehogy kihagyjam!
-Azért fogtam velük össze, hogy megvédjelek!-Csillant ingerültség a szemében.
-Nem! Azért fogtál velük össze, hogy engem megszerezz magadnak!-Torpantam meg és ingerülten feléfordultam.
Talán egoistának hangzott ez a kijelentés, de így volt. Mást sem akart elérni vele, csakhogy magáénak tudhasson és megszerezzen. A szavaim hallatán fájdalom látszott a szemében, de nem tudott meghatni, abban az állapotomban nem. Egyáltalán egy szellemen lehet látni az érzelmeket?!
-Önző voltál, mikor leálltál Jacksonékkal! Önző voltál, mikor képes lettél volna megölni Maliat és a családomat! És önző voltál, hogy nem mondtad el, hogy Troy a testvéred!-Kiabáltam és az emlékektől könnyek csillogtak a szememben.-Hátbaszúrtál! Elárultál! Azokután, amin keresztül mentünk! Jack a legjobb barátom voltál, de te cserbenhagytál!
-Meg akartalak védeni! Én sosem hagytalak volna el, mint a szochiopata pasid és nem hagytam volna, hogy elvigyenek Troyék!-Kiabált ő is.
Ez övön aluli volt, a könnyem lecsordult az arcomon, mire visszavett.
-Angi...
-Ne Angizz nekem!-Fordítottam hátat.-Tűnj el Jack! Menj innen és ne jelenj meg többet.-Támaszkodtam egy fának.
-De A....
-Takarodj!-Szakadt fel belőlem hisztérikusan.
Nem szólalt meg többet. Mikor megfordultam, bár a könnyek, amik végigfolytak az arcomon, elhomályosították a látásom, de nem láttam Jacket. Eltűnt. Ha nem is örökre, de akkor nem zaklatott tovább. A düh, a kétségbeesés, a félelem, a harag, a fájdalmak, amik bár már nem fájtak, de bennem megmaradtak, teljesen elvették az eszem. A szemeim felvillantak, s mint valami eszelős, úgy ütöttem a fát. A kezem már vérzett, a csontjaim eltörtek, majd lassan kezdtek összeforrni, de ez nem gátolt meg a tombolásban. Ütöttem Jack miatt. Ütöttem a fiúk miatt. Ütöttem Briék miatt. Ütöttem a látomások és a rémálmok miatt. Ütöttem Haleyék miatt és ütöttem, csakmert jól esett tombolni. A figyelmem lelankadt, míg vertem a fát és ez majdnem az életembe került. Az a valami gyors volt és erős. Egy másodperc alatt kapott el és hajított egy fának, ami által a fejem vérezni kezdett, én pedig szédülni kezdtem. Ekkor tűnt fel a négy "megmentőm". Egyszerre mentek neki a támadómnak, de szinte semmit nem értek vele. Az a valami nagyon gyors volt.
-Jesszus Angi, te vérzel!-Segített fel Henrietta.
-Igazán jó megállapítás.-Fogtam a fejem.
Haley, Jasper és David megpróbáltak minnél távolabb tartani tőlem, amikor egy fényes kés villant meg a sötétben és a támadómba állt. Felszisszentem és ijedtemben hátrébbléptem, s ha nincs ott Henrietta, biztos összeesem. A fiú, aki az imént megmentett, mutatóujját a szájára helyezte, jelezve, hogy ne mondjak, vagy mondjunk semmit, majd eltűnt. Nem láttam az arcát, de ha ő nincs ott, talán meg is haltam volna.
-Megvagy?-Karolta át a derekam David, hogy megtartson, miután átvett Henriettatól.
-Persze.-Mondtam erőtlenül.
-Jobb, ha hazaviszünk.-Karolt át a másik oldalról Jasper.
-Jól vagyok.-Tiltakoztam, de teljes testemmel rájuk bíztam magam.

-Álljunk csak meg!-Szakított ki Stiles hangja a visszaemlékezésből.-Angi, hogy érted, hogy " ha nem azok?"-Idézett engem.
-Csak egy felvetés volt.
-Nem, te tudsz valamit.-Szólalt meg Derek az arcomat fürkészve.-Mi az?
-Mik ők?-Szólalt meg Liam.
Tekintetem találkozott Theoéval. A szemében aggodalom és idegesség csillogott. Már szóra nyitottam a szám, amikor kivágódott a tolóajtó, s Chris hangja hasított a levegőbe.
-Vérhiénák!