Testvériség? Szövetséges? Ellenség?-Teen Wolf 2.-3.-4. Rész (✔️)

2./8.

Angela:
Theo hátrébb lépett és aggódva nézett rám, majd a kanapéhoz vezetett és leültetett.
-Mit láttál?-Fogta meg a kezem Malia.
-Ne...nem tudom...a....annyira zavaros volt.-Dadogtam.-Mért csak én látom ezeket? Lydia és Allison mért nem látnak semmit?-Néztem rájuk.
-Az, hogy te nem tudsz róluk, nem jelenti, hogy mi nem látunk dolgokat.-Mondta finoman Lydia.
-Ja, tehát én rossz vagyok, hogy nem kommunikálok veletek, de az, hogy ti nem mondtok semmit az nem baj, értem.-Mondtam szarkasztikusan.
Erre senki nem szólt semmit, hátradőltem a kanapén és visszagondoltam a látomásomra. Gyorsan pörgettem végig a képeket a fejemben, amikor elértem ahhoz a részhez, ahol Jackson nyakába nyíl áll, felpattantam.
-Beszélnem kell Parrish-sel!
-Miről beszélsz? Mit lát....
-Mennem kell! Beszélnem kell vele!-Szekítottam félbe Dannyt.
Lerongyoltam Theo kocsijához és ahogy beszálltam a kocsiba, el is indítottam azt. Miközben száguldoztam a Sheriff Hivatalig, elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam a fejükre, amikor bejelntettem, hogy beszélnem kell Parrish-sel. Direkt cselekedtem gyorsan, hogy senki ne tudjon követni. Az, amire készültem, senkinek se tetszett volna.

-Na jó! Csak így mentheted meg őket.-Suttogtam magam elé, majd nevetve hozzátettem.-Istenem, ez őrültség!
Leállítottam a motor, vettem egy nagy levegőt, majd lassan kiszáltam a kocsiból. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani majd neki, de reméltem, hogy a szavak most sem fognak cserben hagyni.
Beléptem a Hivatal ajtaján. A Sheriff az irodájában ült, minden tekintet rám siklott. Körbenéztem és megláttam Parrisht a hátsó irodában. Határozott léptekkel indultam el felé,de mielőtt a nyitott ajtón beléptem volna, megtorpantam. Vettem egy mély levegőt és kettőt kopogtattam az ajtófélfán, mire Parrish felkapta tekintetét, ami eddig az iratokon tartott.
-Angela!-Ejtette ki meglepődve a nevem.
-Szia!-Intettem, majd beléptem a helyiségbe és bezártam magam mögött az ajtót.-Beszélhetünk?
-Baj van?-Tette le a papírokat és egyet közelebb lépett hozzám.
-Szeretnék kérni egy szívességet.-Mondtam rekedt hanggal.
-Ez olyan életedbe kerülő szívesség lesz? Mert akkor nem segítek.
-Nem, Scotték is tudnak róla.-Hazudtam és a hangom egy oktávval feljebb ugrott.-Volt egy látomásom és ennek a látomásnak köze van az Eichenhöz. A segítségedet kérném. A tiéd és a másik éned segítségét.-Tördeltem az ujjaimat.
-Nem segítek betörni az Eichenbe! Legutóbb, amikor bementél, meghaltál!
-De ez életekbe kerülhet.-Emeltem meg a hangom.
-Mért érzem úgy, hogy Scotték nem tudnak erről?-Emelte meg a hangját és húzta fel szemöldökét.
-Nem tudom, de rosszul érzed!
-Akkor ők mért nincsenek itt?
-Mert ők mást intéznek, azt beszéltük én ezt elintézem.
-Angela, mért nem mondasz igazat?
-De igazat mondok!
-Tegyük fel, hogy elhiszem, akkor sem segítek betörni oda, hogy megint meghalj!-Mondta,majd visszalépett a papírokhoz, amiket az előbb az asztalra tett.
-Nagyszerű! Kösz!-Rontottam ki a helyiségből, becsaptam magam mögött az ajtót, majd hozzátettem.-Majd megoldom egyedül, másképp.
Vettem egy mély levegőt, majd öles léptekkel elindultam a kocsihoz. Mikor beszálltam a kocsiba, végig gondoltam a dolgokat.
Ha a zárt részre akarok bejutni, amit madárberkenyével zártak el, meg kell törnöm a kört, de mivel a berkenye a falakban van, ezért ki kéne ütnöm a falból egy darabot. Kalapács! Kelleni fog egy kalapács!

***

-Kalapács! Kalapács! Hol van egy kalapács?!-Motyogtam magamban, miközben a raktárhelyiségünkben kutattam.
Lassan lement a nap, még ma este be kéne jutnom oda.
-Ahj! Csavarhúzó, csavarkulcs-motyogtam, majd idegességemben elhajítottam a csavarkulcsot, ami leverte a kalapácsot a szemben lévő falról.
Odarohantam a kalapácsért, felkaptam és már indultam is az Eichenhöz.

Kilenc óra, látogatási idő. Fogtam a kalapácsot és betettem a kis hátizsákba, amit a kalapács elrejtéséért hozztam. Beálltam a tíz főből álló látogató csoport közé és vártam, hogy kinyissák a kaput. Pár másodperc múlva ez meg is történt és elindultunk az ajtó felé. Amikor elhagytuk a két sokkolóval felszerelt őrt, lemaradtam pár lépéssel a csoporttól, majd befordultam a zárt részleg külsejénél. Hallottam, ahogy a két őr elindulnak befelé, ezért bevetődtem egy bokorba. Pár percig vártam ott, amíg nem voltam benne biztos, hogy tiszta a levegő, majd felálltam és odarohantam a falhoz. Elővettem a kalapácsot, majd egy határozott csapást mértem a falra. Ezt háromszor ismételtem meg, mire a fal megrepedt. Amikor egy negyedik ütésre emeltem a kezem, egy szúró fájdalom a földre kényszerített, amitől elejtettem a kalapácsot. Rögtön rájöttem mi az. Áramütés egy fénykard erősségű sokkolóból.
Az áramütések mellé rugásokat is kaptam és ütéseket. Pár percig álltam ezeket, de egy idő után, elvesztettem az eszméletem, de a fájdalmat valahogy tovább éreztem.

Malia:
Csak vártuk, hogy Angela visszajöjjön. Álltam Scott mellett és aggódó pillantásokat vetettünk egymás felé, amikor szúró fájdalom hasított belém és térdre estem.
-Malia!-Kapcsolt rögtön Scott.
A fájdalmamon nem tudott segíteni, mert nem is az enyém volt.
-Angela! Bajban van!-Nyögtem fájdalmasan, mire Scott megfogta a kezem és elvette a kínom.-Ez lehetséges?-Néztem fel rá, amikor a fájdalom már elviselhető volt.
-Úgy néz ki.-Nézett meglepődve Scott.
Hiába segített, az csak pár percig hatott, mivel nem az én fájdalmam volt, ezértaz visszatért, majd következett az eszméletvesztés és minden elsötétült.