Testvériség? Szövetséges? Ellenség?-Teen Wolf 2.-3.-4. Rész (✔️)

2./23

Angela:
Az idő számomra már megszűnt létezni. Csak onnan tudtam, hogy a nap újra előbújt a dombok mögül, magamögé száműzve a holdat és a sötétséget, hogy ilyenkor a fiúk lejöttek újabb kínzási technikákat kipróbálni. Hm. A nap űzte magamögé a sötétséget, de számomra a nappal volt a sötétség. Az igazi szenvedés. Ekkor jöttek elő az én démonjaim, hogy újabb csontomat törjék össze, vagy újabb heggel jelezzék mit tettek velem. A sebek már nem gyógyultak olyan könnyen, márha egyáltalán gyógyultak és az életem közelebb került a halálhoz, minden egyes pillanattal.
Onnan tudtam, hogy tényleg csak egy lehellet tart vissza, hogy már nem éreztem a fájdalmat. Hiába értek újabb és újabb ütések, vágások, áramütések vagy épp lángnyelvek, nem éreztem semmit. A látásom kezdett beszűkülni és elsötétedni, a hallásom eltompult és szemeim kezdtek lecsukódni. Az utolsó kép, ami megvolt, ahogy valaki belép az ajtón, mögötte fényáradattal, így ha nem lettem volna olyan rossz állapotban valószínűleg hunyorítanom kellett volna, hogy lássak. Az alak kiütötte Troyékat, majd felém sétált.
-Mondtam, hogy még találkozunk.-Engedett el, majd karjaiba vett és elindult velem kifelé, de ezután magába szippantott a sötétség.
A megmentőm szavai vízhangoztak a fejemben: Mondtam, hogy még találkozunk. Az a hang, az ő hangja volt. Bár már nem volt gyerek hangja, hanem mély volt, férfias és megnyugtató, de az alap hangszín az övé volt. Két lehetőség volt: Daniel nem halt meg és csak azért mondták, hogy leleplezzenek, vagy valaki el akarja hitetni velem, hogy ő Daniel.

***

Riadtan ébredtem fel, levegőért kapkodva, mintha csak egy álomból ébredtem volna, de a fájdalmak bizonyították, hogy az a csúf igazság volt.
-Nyugalom!-Termett mellettem a megmentőm.-Semmi baj! Biztonságban vagy!
A fejemet fogva körbenéztem. Egy elég nagy faházban voltam. Tágas nappali puha kanapéján feküdtem, infúzió lógott ki a karomból, kintről a reggeli nap sugarai finoman csiklandózták a bőröm, ahogy átsütöttek az erdő fáinak lombjai közt. A madarak kint csicseregtek és a nyitott ablakokon friss levegő áramlott be, ami cirógatta a bőröm.
-Mennyit voltam kiütve?-Néztem a mellettem ülő fiúra és ahogy belenéztem a zöld íriszekbe, biztos voltam benne, hogy az ő.
-Egy hetet.-Ült közelebb, ahogy megbizonyosodott róla, hogy felismertem.
-Micsoda? A családom, biztos keresnek és....
-Biztosítottam őket, hogy biztonságban vagy és azt mondtam, hogy amint felébredsz idejöhetnek.
Akkor előtört belőlem minden érzés, amit addig visszafojtottam.
-Nem hiszem el, hogy tényleg te vagy az!-Sírtam el magam.
-Pedig én vagyok. Megígértem, hogy visszajövök és egyszer még megmentelek.-Nézett a szemembe.
Megtörölte könnyes arcom, kisimított egy tincset a szememből, majd szorosan magához ölelt.
-Semmi baj. Már biztonságban vagy.-Simogatta a hátam.
-Hogy találtál meg?-Kérdeztem, miközben arcomat a nyakába temettem.
-Az egyik falkatag mondta, hogy látta, ahogy Troyék egy velünk egyidős fiatal lányt cipelnek le a pincébe. A leírás alapján felismertelek és amint tudtam érted mentem.
-Köszönöm.
-Ugyan Angi, inkább haragudnod kéne, hogy nem mentettelek meg előbb.
-Ilyet ne is mondj Daniel. Köszönöm, hogy megmentettél.
-Ez a minimum volt.
-Nem, ennél sokkal kevesebbet is tehettél volna.
-Az eszembe se jutott.

Theo:
Egy hét. Azóta nem voltak fájdalmai Malianak, ami először megrémített minket, de aztán Malia megnyugtatott, hogy érzi Angit, tehát nem lehet halott. Mikor hívott minket ez a Daniel gyerek, engem nem nyugtatott meg. Honnan tudjam, hogy bízhatunk benne? Hogy Angi nincs újabb veszélyben nála? Egyáltalán nem ismertem. Azt sem tudtam honnan ismeri Angit.
-Nem bízom benne.-Támaszkodtam az asztalra.
-Ahogy mi sem, de jelenleg Angi nála van és azt mondta felébredt.-Nézett rám Derek, ahogy letette az újabb hívást, amit Daniellel folytatott.
-Klassz, akkor indulhatunk is!-Indultam az ajtó felé, de Lydia elém lépett és elkapta a karom.
-Menj haza aludni Theo, reggel indulunk.-Mondta határozottan és fáradt hangja ellenére jól érezhető volt a fenyegetés a hangjában.
-Nem hagyom ott mégegy éjszakát! Oké, hogy ébren van, de gyenge és sérült!
-Ilyen állapotban nem ülhetsz autóba és motorra sem!-Nézett mélyen a szemembe.-Angi érdekében, menj haza és aludj!
Azok a zöld íriszek sötétben úsztak a fáradtságtól és az idegességtől. Az alatta lévő sötét karikák csak még jobban kiemelték véreres tekintetét. A szorítása egyre erősödött a karomon, bár nem fájt. Végül addig néztünk farkasszemet, míg beadtam a derekam.
-Igenis főnökasszony.-Húztam féloldalas, fáradt, kaján vigyorra a szám, mire ő is megvillantott egy fáradt mosolyt és elengedett.-Jó éjszakát.-Néztem végig az álmos tekinteteken, majd elhagytam a lakást.
Úton hazafelé Lydian agyaltam. Törékenynek látszik, a zöld nagy, ártatlan szemeivel, az eperszőke hajával a mindig divatos ruháiban, de közben olyan inteligenciával rendelkezik, ami már önmagában veszélyes, hozzá pedig egy visításával képes összeroppantani a koponyáját bármelyik élőlénynek és mindig megszerzi, amit akar. Nem véletlen akartam anno a falkámba. Erre a gondolatra egy ördögi mosoly jelent meg az arcomon, ahogy feléledtek a régi emlékek.
A visszaemlékezésben a sötét úton az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, hogy ne üssek el egy...hiénát? Értetlenül néztem hátra a visszapillantóban, de akkor már az állatnak csak a hűlt helyét láttam.

Egy alapos fejtisztító zuhany után bekászálódtam az ágyamba. Ahogy megcsapott Angi illata a takaróról, a szemembe könnyek gyűltek. Az oldalamra fordultam, mélyen magambaszívtam Angi illatát és elképzeltem, ahogy mellettem fekszik és átkarolom. Addig fel sem tűnt mennyire fáradt és álmos vagyok, így az álmok lassan beszippantottak.

Körbenéztem. Jól ismert recepció, fehér falak és ajtók vettek körül. Hordágyak a folyosón. A kórház.
-Theo!-Hallottam meg Angi kétségbeesett hangját, mire futni kezdtem a hang irányába.-Theo segíts!-Nézett rám, mikor beértem a halottas ház szintjére.
A hugom a torkánál fogva tartotta, másik keze pedig a szíve felett pihent. Tara egy ördögi mosolyt küldött felém, majd kitépte Angi szívét. Angela hallatott egy rekedt, utolsó levegő vételt, majd térdreesett. A félelem, ami a szemében ragyogott megijesztett és ahogy földetért, felriadtam.
-Semmi baj. Csak rémálmod volt.-Ölelt át Angi, de mikor ránéztem, a mellkasán lyuk volt, a szíve pedig hiányzott.
Rémülten kapálóztam, miközben Angi a mellkasomhoz nyúlt és kitépte a szívem.
Ezúttal tényleg az ágyamban ébredtem. Angi sehol nem volt. A rémülettől a verejték végigfolyt a homlokomon. Fáradtabbnak éreztem magam, mint azelőtt, hogy lefeküdtem aludni. Megdörzsöltem a halántékom, majd a fürdőbe mentem megmosakodni. Remegtem, mégha ezt nem ismertem volna be senkinek. Szörnyű érzés kerített magába, de mégis közben csak Angin tudtam agyalni, hogy vajon biztonságban van e.