Testvériség? Szövetséges? Ellenség?-Teen Wolf 2.-3.-4. Rész (✔️)

3./ 4.

Angela:
-A női árnyvadászok ilyen ruhákat hordanak?-Forgolódtam a feszülős, rövid, kivágott ruhában a tükör előtt.
-Igazából csak én.-Mosolygott Izzy.
-Hogy tudsz ebben árnyvadászkodni?-Néztem rá.
-Megtanultam.-Vont vállat egyre szélesedő mosollyal az arcán.-Ahogy te tudnál ilyenben vérprériskedni, vagy banshee-zkedni.
-Ez nagyon szűk...-Forgolódtam tovább.-És kivágott. Túl merész.
-Gyönyörű vagy.-Lépett mögém és kezeit a vállaimra tette.-És nagyon jól áll.
-Hát nem tudom.
-Azért mert menyasszony vagy, nem kell beállnod apácának. Jól nézel ki.-Mondta, majd elindult kifelé a hatalmas szobából.-Na gyere.-Biccentett a fejével.
A menyasszony szó hallatán megborzongtam. Nem fogtam még fel teljesen. Vettem egy nagy levegőt, majd követtem kifelé.
-Szóval ezeken a monitorokon figyelitek az embereket?-Nézegette a képenyőket Stiles.
-Igyekszünk mindent szemmel tartani.-Válaszolta Clary.
Odaléptem melléjük. Theo szeme elkerekedett, vágy, csodálat és tűz csillant bennük, miközben végig mért. Elfojtottam egy mosolyt, majd az említett tárgyakra néztem. Mikor megláttam rajta Troy-ék arcát, a szívverésem felgyorsult, egyszerre öntött el félelem, düh, harag és bánat.
-Ha mindenre figyeltek, akkor mért nem tudtatok a többieknek legalább valami jelet adni, hogy azok elraboltak?-Kérdeztem remegő hanggal, majd megláttam, ahogy Simon szóra nyitotta a száját és ettől Livék jutottak az eszembe.-Vagy, hogy Briék meg fognak halni? Vagy hogy Brették meg fognak halni? Vagy hogy Gerard vadász sereget toboroz?-Remegtem egyre jobban és a könnyek már csípték a szemem.
-Angi ny...
-Nem!-Rántottam el a kezem a felém lépő Izzy elől.-Annyi mindent megakadályozhattatok volna! Annyi ártatlan életet megmenthettetek volna!-Bicsaklott el a hangom a sírástól.
Muszáj volt eltűnnöm onnan, mielőtt bárki sírni, vagy robbanni látna ott a központban. Hátat fordítottam nekik, majd rohanni kezdtem a kert felé. Hiába a könyvek segítenek legtöbbször, abban az állapotban a könyvtár ridegnek tűnt és csak jobban sírtam volna.
Mire beértem a kertbe, a könnyeim már patakokként folytak az arcomon és nem tudtam megállítani őket. Nem tudtam pontosan, hogy miért sírok. A félelemtől, amit Troy-ék látványa keltett, a düh, hogy Jace-ék semmit nem tettek a dolgok ellen, a fájdalomtól, ami rám tört Briék hiánya miatt, vagy csak a hormonok játszottak velem, de minden tényező jó munkát végzett. Miközben elbújtam egy hatalmas növény mögött a teljes testem remegett. Levertnek éreztem magam és kimerültnek, de próbáltam a kert szépségétől megnyugodni. A virágok illata úszott a levegőben, gyémántok csillogtak, ahogy a nap fénye besütött és felfedték azokat. A vízcseppektől, amit az öntöző tíz perce a növényekre permetezett az egész még meseszerűbbnek tűnt. Bár a virágok illata mámorító volt, nekem csak felfordult a gyomrom a máskor imádott illatoktól is.

Percek teltek el, mire meghallottam egy futólépést és a hozzá tartozó szívverést. Hevesen vert, mégis egyenletesen a mentol-pézsma illat keveréket rögtön felismertem. Szipogva húztam összébb magam, mintha így nem tudnának megtalálni a földön. Még pár másodpercbe telt, hogy az isteni férfias illat tulajdonosa körém fonja karjait, s akkor már nem bántam, hogy utánam jött.
-Itt vagyok.-Mormogta lágyan, miközben magához ölelt.-Sírd ki magad nyugodtan.
Pillanatok teltek el, mire annyira elvesztettem az önuralmam, hogy hozzábújtam az erős mellkashoz. Belefúrtam fejem és csak hagytam, hogy simogassa a hátam és ő hagyja, hogy sírjak. Kezeimet a bicepszeire tettem és félig a rövidujjúját markoltam.
-Annyira hiányoznak.-Nyomtam kicsit ujjaimat a karjába, amit Theo szinte meg sem érzett.
-Tudom.-Suttogta, s a hátamat simogatta.
Nem láttam ki a könnyektől és ha nem éreztem volna Theot magam körül abban sem lettem volna biztos, hogy még élek. Miután elvesztettem őket, nem tudtam rendesen gyászolni, bár Theo annyi időt hagyott, amennyit csak kértem, de nem volt rá idő. Túl sok szerettet vesztettünk el akkor és a többieket kellett támogatni. Most, hogy Theo a karjaiban tartott, rájöttem mennyire is kell ő nekem igazán. Eddig féltem beismerni, mert mindig mindent egyedül oldottam meg, de ha nem lett volna Theo már biztos összeomlottam volna.
-Mindig elképzelem milyem lenne, ha még itt lennének.
-Tudom.-Ismételte gyöngéden.
-Nem érdemelték meg. Megígértem, hogy megmentem őket és mindig itt leszünk egymásnak.-Mondtam akadozva a sírástól.
Kapkodtam a levegőt és a hangom teljesen távolinak és idegennek tűnt, mintha nem is az enyém lett volna. Egyre jobban szorítottam Theo pólóját, s teljesen összekönnyeztem, ő mégis ott volt mellettem.
-Tudom.
-Cserben hagytam őket.
-Ez nem így van. Itt voltál nekik mindig. Angi, tudom, hogy fáj, de már nem tudsz változtatni rajta. Ők azt akarják, hogy boldog legyél, ezeknek a dolgoknak valamiért meg kellett történnie.
Hiába fájtak a szavak, Theonak igaza volt. Összeszorított szemekkel zokogtam, s mikor annyi levegőt tudtam venni, hogy kinyögjek egy szót, csak ennyit tudtam mondani:
-Tudom.
A fájdalom égetett belülről, a hiányuk, az érzelmek, de Theo testének melege, szívének ritmusos, nyugtató dobbanásai, isteni illata és lehelete, ami csikizte a nyakam, egy idő után lenyugtatott annyira, hogy ismét kapjak levegőt. A tenyere égette a hátam a ruhán keresztül, s úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a szülők karjában, de talán életemben nem volt még olyan meghitt és nyugodt pillanatom. A szemem kezdett lecsukódni, miután a könnyek nem akartak tovább folyni, s a szemhéjam mázsás súlyként nehezedett, hogy elhitesse velem, hogy a csillagok már ragyognak kint és a hold uralkodik az emberek felett. A légzésem normalizálódott, s lassan halk szuszogássá vált. A testem elernyedt Theo karjaiban, ahogy az álom a fogságába kerített. S éreztem, hogy nem csak mi vagyunk a helyiségben. Éreztem magunk körül Brit, ahogy Liv és Brett mellett állva néz és hallottam, ahogy azt suttogják:
-Nem a te hibád, szeretünk.
Ez volt az utolsó dolog, amit érzékeltem, mielőtt végleg álomba merültem.

Theo:
A világ legrosszabb dolga látni, ahogy a lány, aki a világot jelenti számodra, szenved. Szenved és te semmit sem tehetsz, csak nézni tudod és magadhoz húzni. Pontosan tudtam, hogy Anginak ez is elég, de én többet akartam segíteni. Mostanában durván érzékeny volt és az, hogy látta az elrablóit, meg pár vámpírt, majd végighallgatta, hogy ezek a jött-ment angyal fiúkák elvileg mindent kézben tartanak, minden gyászt, amit régen nem tudott kihozott belőle és minden sebet feltépett.
Hisz az istenit! Nekem is dühítő volt látni azoknak az önelégült seggfejeknek az arcát! Alig bírtam ki, hogy ne verjem le a monitorokat a falról! De Angi fontosabb volt. Tudnom kellett, hogy biztonságban van és magam mellett akartam tudni. Egyszerűen kellett nekem, mint az oxigén. Nem bírtam volna elviselni, ha elveszítettem volna.
Mikor elaludt a karjaimban, halványan elmosolyodtam, de meglepődötten cipeltem a Izzy szobájába, miután az elmúlt időszakban nem aludt, vagy csak pár órát. De akkor teljesen nyugodt volt. Nem rángatózott, nem remegett, nem kiabált, vagy visított. Karjait maga köré fonva, a hasán pihentette meg és nyugodtan szuszogott. Miután betettem az ágyba képtelen voltam ott hagyni. Bebújtam mellé és magamhoz ölelve néztem a gyönyörű arcát, ami a sírástól kipirult, s megduzzadt ajkait. Hogy mert előttem sírni, egy fokkal közelebb tudott hozzá. Utált sírni, főleg mások előtt, így ezt egy fél sikernek tudtam. Miközben néztem végig mosolyogtam, s tudtam, hogy megütöttem a főnyereményt vele.