Genius

Chapter 1 - A rózsaszín tanulmány

Az Oakban találkozzunk, kilenckor, a kettes asztalt foglaltam le.
El ne késsen!
SH

Ez az üzenet érkezet a telefonjára pont egy órával az időpont előtt. A nagy sietségében majdnem otthon hagyta a pénztárcáját és a mobilját, de John Watsonnak sikerült időben elindulnia lakásából. Éppen mikor már csak egy utca választotta el az étteremtől, lassan cseperegni kezdett az eső. Már megint.

Kifizette a taxist, és kiszállva az autóból megigazította az öltönyét. Ahogy felnézett az épület tetején világító feliratra, elmosolyodott. Csak remélni tudta, hogy sikerül szerződést kötnie.

Közelebb jutva az étteremhez már a bent nyüzsgő embertömeg is felkeltette a figyelmét. Jó sokan járhattak ide. Mikor utána olvasott, csak jókat talált a dolgozókról és a tulajdonosról is.

Az órájára nézett, három perccel előbb ért be, de legalább körülnézhetett. Amint belépett az étterembe, a fűszerillat magával ragadta, és eszébe jutott milyen éhes is.

A főpincér és a ruhatáros egyszerre érkezett oda hozzá, így be is jelentkezhetett. Az asztalához vezették és a kezébe nyomtak egy étlapot.

- A Főnök hamarosan megérkezik. Amíg választ hozhatok valamit? - kérdezte a pincér. A férfi csak egy egyszerű vörös bort kért, de miután elment a pincér, nem az étlaphoz tért vissza.

Valami volt az étterem hangulatában, amitől boldog lett. Meleg fények és hangulatos élőzene vette körül, halk morajlás hangzott fel a vendégektől. A kettes asztal pont a nagy ablak mellett volt, így követhette szemével az utca zsongását és az esőcseppeket, amelyek egyre erőszakosabban verték az üveget.

Már pár perce megkapta a vörösbort, amit kért és békésen szürcsölgette, mikor egy gyengéd kéz simult a vállára. Mikor felnézett, egy nő állt mellette, még a főpincérrel beszélt, mikor a férfi vállára tette kezét. Ő udvariasan felállt és a nőre mosolygott, aki végre neki szentelte figyelmét.

- Ne haragudjon a késésért, feltartottak. Sherlock Holmes vagyok, gondolom, ezt tudja. - mondta. Ahogy a férfi a szemébe nézett, lefagyott. A sunyi pillantás, amivel felnézett rá, olyan hidegséggel töltötte el, ami lerombolta az eddigi békés állapotát. Múltja egy pillanat alatt a felszínre tört, és a nő pillantása emlékeztette legrettegettebb rémálmaira. Mindez egy pillanat alatt játszódott le benne, közben kezet ráztak és a férfi elmosolyodott.

- Igen, John Watson, örvendek a szerencsének! - Kihúzta a nőnek a széket, majd ő is visszaült az asztalhoz. Rossz érzést keltő tekintetét leszámítva, John nem tudta figyelmen kívül hagyni a nő szépségét. Egy fekete testhez simuló ruha volt rajta, óceán kék szemeihez pedig tökéletesen passzolt bordó rúzsa. Lazán ült a széken, könyökével a szék támláján támaszkodott. A nő ajkai mosolyra húzódtak.

- Talán nem a látványban kellene gyönyörködnie, Dr. Watson, hanem válaszolnia a kérdésemre. - mondta. John felemelte a fejét. Mintha tényleg beszélt volna. Mi van már vele? Figyelnie kellene...

- Ne haragudjon! Megismételné, kérem?

- Azt kérdeztem Irak vagy Afganisztán? - Kérdésére a férfi keze megállt, ahogy kortyolt volna a borból. Reakciója csak újabb mosolyt csalt a nő arcára. Ellenben John újra meglepődött. Nem erre számított mikor megbeszélték a találkozót. Sem a sunyi pillantásokra, sem a fura kérdéseire.

- Tessék? - Hirtelen elakadt a szava, és mást nem tudott kinyögni.

- Doktorátus és két diploma és még külföldön is dolgozott, pedig még csak a harmincat sem üti meg. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon szerencsés lennék, ha megkötnénk a szerződést. – mondta a nő, teljesen figyelmen kívül hagyva John kérdését, és mintha a sajátját is elfelejtette volna. A férfi nem tudott lépést tartani vele, de az arcára erőltetett egy mosolyt.