Genius

Chapter 2

John Watson puffogva sétált végig a sötét főúton. Sherlock otthagyta a tetthelyen.

Bunkó.

A férfi csak erre tudott gondolni, miközben taxit próbált fogni. A nő eddigi benyomása csak fura volt. De valami vonzó volt a furcsaságában, maga sem tudta megnevezni mi, de nem tudott nem rá gondolni.

Gondolataiból a mellette csengő telefonfülke szakította ki. Nem állt meg, csak ment tovább. Biztosan csak téves hívás. Alig volt ember az utcán, csak ő, kezében Sherlock kabátjával meg az autók. Milyen címet is mondott neki? Valami 221?

A következő sarkon újra csörgött a telefonfülkében a telefon. John megtorpant. De hát az előző mellett most ment el. Olyan érzése volt, mintha követnék őt. Lassan, diszkréten körülnézett, majd megvonva vállát tovább sétált.

Az már nem kerülhette el a figyelmét, mikor a harmadik telefonfülkében is csengeni kezdett a telefon. Besétált a telefonfülkébe és felvette a telefont. Közben szemével egyre csak kutatta az utcát.

- Haló? – kérdezte. A vonalban egy nagy sóhajt hallott, majd a nyájas hang egyből megszólalt.

- A házak tetején a kamerák. Látja őket? – A férfi kérdésére John követte szemével az épületek tetején. Minden irányból felé voltak irányítva. Hogy?

- Látom. – mondta végül. Látta, hogy a telefonfülke mellé egy fekete autó húz be, az adrenalin hirtelen nagyon gyorsan kezdett termelődni benne, de külsőjén megtartotta békés állapotát. Túl sokszor történt ez meg, hogy ráijesszenek egy alap izgalomnál jobban.

- Szálljon be az autóba Dr. Watson. Ha lehet, akkor most! Nyilván nem akar ellenkezni. – mondta a férfi nyomatékosítva a „nem" szót. John sóhajtva letette a telefont és nekidőlt az ablaknak. Mi jöhet még?

Kinyitotta a fülke ajtaját, mikor a kocsiból kiszállt egy szmokingba öltözött, napszemüveges férfi és ellenkezés nélkül beszállt a hátsó ülésre. Mellette egy nő ült, tekintete telefonjára függesztve. Ugyan olyan egyenruhában volt, mint a sofőr.

Fél órát utazott egy sötét, földalatti helyre, aminek a végébe hajtottak. A sofőr megállította a kocsit pár méterre egy sötét alaktól és hátrafordult, hogy jelezze, Johnnak ki kell szállnia. A férfi beleegyezve kinyitotta az ajtót.

A kocsi lámpája és a fölöttük himbálódzó gyenge fények épp elég világosságot adtak, hogy Watson felmérhesse a helyzetét. Úgy ítélte, ha siet, mindenkit kiüthet, talán a sofőrrel meggyűlhet a baja.

Nem akart itt lenni. Ő csak egy ágyat akart, rémálmok nélküli éjszakát, és ki akarta deríteni ki Sherlock Holmes. Rájött, hogy kezében még mindig ott volt a kabátja. A sötét alak ezt észre is vette.

- Sherlocknak nagy tehetsége a szétszórtság, bocsássa meg, adja ide a kabátját! – mondta. John vonakodva átnyújtotta neki. A férfi átkutatta a zsebeket, majd egyszerűen a kezére hajtotta. Watson éppen őt figyelte.

- Mit akar? – kérdezte. Zsebre tette kezét, próbált minél nyugodtabb lenni. Mintha annyira kellene félnie ettől az embertől. Úgy látta nincs nála fegyver. Kék szmokingja feszesen állt rajta, de nem volt valami erőember. Sötét vörös, göndör fürtjei szinte idegesítően szabályosan álltak, kék szemei, és annak állása pedig erősen emlékeztette John valakire. – Ki maga?

- Sherlock egyik barátja! Ha már nevezhetjük így. De ő ezt úgy fogja fel, mintha az ellensége lennék. Ő ősellenségnek nevez engem. – mondta. Közben gúnyosan elmosolyodott, és megvonta a vállát. - Bár... Lehet az embernek ősellensége? Néha túldramatizálja a dolgokat.